Mondogatom, gondolatom, keserűn, fájón, már a cukor sem édes. Ékes-szólásom, minek, kinek? Rideg kórság, hideg szobákban. Hajdan, hajlam a jóra, most a gonosz megül. Mögülem kukkol sárga kígyószemekkel. Kárba veszett évek, tömegnyi vétek, kékek, érvek, mellette, elvette, visszakérem, nincsen érdem. Széthordta a szokás szele. Szeletben van mi egésznek jó, Jónás cetje szardíniás dobozban. Ő meg a cetben. Minden zsugorodik. Az élet, a végzet, a pénzed. Nézed az eget. Minek? Kivet magából a kor. Ki vagy? Kivagyiságod másé. Ettől kivagy. Kihagyhatatlan ajánlat. Elveszik előled a kajádat. Egyél? Mit? Fényt? A sötétben? Döfésben érzed érintve magad. Vérzel. Kézzel takarod sebeid. Nincs annyi kezed. Lehetnél polip. Legalább. Ilyen bajod sem lenne. Fogat, rád csak a halász fenne. A tenger mély. Volna esély. Így nem sok. Ez egy átok, mit látok, magamon. Karomtépés. Agyarszaggatás. Zrínyisors Széchenyi aggyal. Őrületömlengés.Kábulatkárhozat. Váteszvétek.

Mit tegyek?  Elme-gyek!

Nézem, ahogy nőm táplálja gyermekem, Bimbóján a tejjel szemben szivárog a jövő,

Mint időozmózis a jelen, Áramlik az egykor-gradiens ellenében,

Sodorva érzést mi, magára ragaszt. Félelmem leple alól, olykor kibújva,

Lesem az aktust, és szívfacsar, Kérdése elönt, vajon meddig még?

Nem készülök halni, de mellőlem hamar, Úgy pergett el barát, mint megannyi szem,

S a kalász lassan üres már, Hová is legyek önmagam?