Addig tanító-e valaki, amíg alkalmazásban áll, vagy mint a miniszterelnököt, haláláig megilleti a címe? Sőt, azon is túl, rá lehet-e írni a sírkövére akkor is, ha mint tanító elbukott, állásától megfosztatott? Fölösleges kérdések ezek, mert melyik épeszű ember akarna manapság tanítónak látszani, ha nem az? Vagy akár akkor, ha az.
A tanító annak akart látszani, és az is volt. Az utolsó férfitanító a kerületben. De nem sokkal ötvenedik születésnapja után negyedikes osztályának legrosszabb és megfegyelmezhetetlen tanulója, amikor intőt akart beírni neki, mert tűvel szurkálta az előtte ülőt ahelyett, hogy kivitte volna az ellenőrzőjét, egyszerűen odaszólt: Ha sokat pattogsz, szájba váglak. A tanító erre odalépett hozzá, és dühében megrángatta a fülét. Másnap reggel a diák és apja várta az iskolakapuban: Hogy mertél hozzányúlni a fiamhoz, te szerencsétlen, üvöltötte az apuka. Ez a kiabáló ember nem sokkal volt magasabb, de legalább húsz évvel fiatalabb a tanítónál. Akit e miatt a szemtelen ordítozás miatt olyan váratlanul öntött el a harag, hogy az meglepte őt magát is. Nem tudta, hogy ilyesmi lakik benne. Elborult a tekintete, és lefejelte az apukát. Aki fölnyikkant, mint egy nyúl, aztán összeesett a márciusi csatakos járdán.
A tanítót még aznap eltávolították az iskolából fegyelmivel. A felesége, amikor este megtudta a hírt, elsírta magát.
A házmester többet nem köszönt előre neki. Ezért egy hónap múlva a lakógyűlésen a tanító is megszavazta, hogy bocsássák el az öregedő férfit, és adják el a házmesterlakást.
Az, hogy új állást találjon, az életkora miatt reménytelennek bizonyult. Vagy inkább azért, mert a híre mindenhová előbb odaért, mint ő maga? A tanító, aki szülőket ver. Meg volt bélyegezve. Ugyanakkor ez a hírnév lötyögött rajta, mint lassan az összes ruhája. Amióta nem vitt haza pénzt, a felesége nemigen főzött, alig adott neki enni. Egy napon rá kellett ébrednie, hogy folyamatosan éhes, más szóval éhezik. Bement a közeli csarnokba, a hurkasütőnél megkérdezte, nem végezhetne-e valami munkát, hogy egy kis ételt kapjon. Adtak neki szemétcipelést, a zöldségesek később árurakodást, takarítást bíztak rá, fillérekért, meg egy kis esti maradékért. De sose ment éhesen haza, és lassan több pénzt is keresett, mint tanító korában, ám erről óvakodott a feleségének beszámolni. Pénzt csak elvétve adott neki. Nem bízott már benne.
Nyár végén a piacon mellészegődött egy kutya. Közepes termetű volt, loncsos, maga is olyan, mint egy elcsapott tanító. Ősszel megritkultak a munkák, rosszabbul ment a tanító sora, de a kutya mindig megvárta a ház előtt, és egész nap a sarkában volt. Ő pedig vetett neki egy kis hurkavéget, romlott sonkát, mikor mi jött, mi volt az, amit maga is tudott nélkülözni.
Október közepén egy reggel a felesége közölte, hogy van valakije, és még aznap hordja el az irháját. A dolog úgy állt, hogy közös gyerekük nem született, a tanító fölnevelte ugyan a felesége lányfejjel összeszedett fiát, de az már harminc éves volt és legalább két éve nem is hallottak felőle. Nem volt tehát felsőbb szerv, akihez föllebbezzen. Nem volt, aki megvédhette volna. Összepakolta a ruháit, tartalék pár cipőjét két bőröndbe. Egy szatyorba bedobott néhány könyvet. Kellemesen meglepődött, hogy minden, ami fontos neki, ilyen kis helyen elfér. Úgy érezte, nem veszít semmit, amikor ezt a vele már hónapok óta ellenséges nőt elhagyhatja. Bement a piacra, letette a bőröndjeit az egyik zöldséges pultja alá, és arról érdeklődött, nem tudnak-e neki albérletet. A zöldséges nevetett. Sejtettem, hogy nálunk fog kikötni, tanító úr, mondta. Pár éjszakát egy alagsori raktárban tölthetett. A kutya immár mindig vele volt, éjszaka összebújva aludtak, ami nem kis jótéteményt jelentett a hidegben.
November közepén a csarnok mellett elkerítettek egy nagyobb területet a fenyőfáknak, az lett a tanító munkája, hogy éjjel őrizze azokat. Ott aludhattak a puhább tüskéjű fenyők fedezékében a kutyával. Kirúgatása óta most kezdte először jól érezni magát. Napközben kevesebb rakodást kellett vállalnia, egyszerűen nem szorult rá.
Csak úgy kóborolt a csarnokban, mint a falu bolondja, nevetve odaszóltak neki az árusok, tanítóurazták, magázták. Néha háziasszonyoknak segített hazacipelni a szatyrukat. Kapott egy-egy tányér levest cserébe. Egyszer egy kövér özvegyasszony arra célzott, hogy akár ott is maradhatna nála. Köszönöm, inkább nem, mondta, de már a lépcsőházban megbánta. Viszont a ház előtt türelmetlenül és aggódva várakozó kutya még soha olyan kitörő örömmel nem üdvözölte, mint akkor.
Neki is, meg a kutyának is átható fenyőszaga lett, emiatt jobb szemmel néztek rá az emberek, mint mikor húst cipelt és valamiféle vámpírbűz áradt belőle, vagy amikor a romlott gyümölcsöt hordta a kukába, és olyan volt a szaga, mintha épp tegnap főztek volna ki belőle tíz liter pálinkát.
A ruhái nagy részén már rég túladott. Egy bőrkabátot és egy pulóvert tartott meg. Pár pólót, egy kardigánt. Volt két cipője is. Négy zokni. A könyveket elcserélgette az antikváriumban, így mindig volt mit olvasnia. Mióta fenyőszagú lett, bármilyen könyvet el tudott volna adni, mert a papír is átvette gazdája szagát. A fenyőillattal mindenkit elkábított. Néha fiatal, nagy mellű nők néztek utána ámulva.
Ha a csarnok vécéjének koszos tükrébe belepillantott, azt vette észre, hogy már a szája is zöld, pedig tudta, még álmában se harapott bele a fenyő jó szagú lombozatába.
A kutyája nyelve is zöld lett, a szeme mindig is az volt. Mit bánta ő a zöld színt!
Ha végigsétált a piacon, akármilyen drága is volt, az árusok mindig dobtak neki egy zöldalmát, amit ő röptében elkapott, azonnal kettétört és a felét a kutyájának adta, az csaholt örömében és hersegve rágta szét a gyümölcsdarabot. Ha a környező utcákat járták, a lélegzetük mint két kis fenyőfa lebegett előttük.
A tanító már rég megbékélt a világgal, szeretett volna visszamenni az iskolába és bocsánatot kérni az általa megvert szülőtől, de a kutya értetlenkedve nézett föl rá, mikor elmondta neki a szándékát, sőt úgy látta, mintha tagadóan csóválta is volna a fejét. Hát akkor nem. Inkább maradt a csarnok vidékén.
Maga sem tudta mikortól, de bottal kezdett járni, egy vastag vándorbottal. A körmei olyanok lettek, mint a fakéreg, és amikor a botját markolta, úgy belemélyedtek a fába, hogy nem lehetett tudni, hol kezdődik a bot, és hol végződik az ember.
Éjjel aztán bevackolta magát a karácsonyfák közé, az se zavarta, ha decemberben már havazott egyszer-egyszer. Magára húzott egy nordmann fenyőt, eligazgatta a hótakarót, és mindig erdőkről álmodott, nagy, tágas, északi erdőkről, tűlevelűek mindenütt, fenyőagancsú rénszarvasokról, mamutfenyőkről, és azok beszélgetéséről. Mert a túl nagy fák mindig beszélgetnek. Aztán a szenteste napján azt mondta neki a piacfelügyelő, hogy már nem fontos őriznie, de azért egyelőre maradhat, majd ünnep után segít a maradék eltüntetésében. Egy gép jön majd, és erdei utakra való, jó illatú fűrészport csinál a maradékból. Az eladatlan lucokból és ezüstfenyőkből, nordmannokból. A letört ágakból és a formátlanabb fákból. Aznap éjjel csak nehezen tudott elaludni. Megint az erdőt látta álmában, ám az erdő most hívta. Őt hívta. Szegény, öreg, szökevény fának szólította, és hívta.
(...)