Szotyory László

Munkácsy Mihály- díjas festőművész önvallomása képeiről, azok születéséről.

Mindegyik képemre érvényes, hogy vágyakozásból születik, sóvár vágyakozásból.

Minden képemre teljesen érvényes, hogy azért festem meg, mert magam köré szeretném idézni,  varázsolni, mintegy varázsceruzával, azokat az embereket, jeleneteket, tájat. Azt szoktam játszani, hogy a festmény ilyenkor egy ablak, amin átlátok abba a tájba, amibe szívesen jelen  lennék, vagy kapu, amin átsétálhatok az adott tájba, parkba, mediterrán övezetbe.
 Ez érvényes ugyanúgy a ciprusokra, mint a női portrékra. A közelkerülési vágy van ezekben. Nincs semmiféle más hátsó szándék, spekuláció, kritikai, vagy ironikus attitűd. Képeimben csak rajongás van. Sokszor gondoltam már arra, hogy ezzel elárulom a legtitkosabb, legszemélyesebb vágyakozásaimat is, de már rájöttem, hogy nekem ez csak így, úgymond őszinteséggel megy. A legfőbb kontroll, ha hagyom, hogy az érzéki élvezet vezesse a kezem. Ha az élvezet irányába kormányzom a képet. Előfordul, hogy nem elég élvezettel húzok meg egy vonalat, nem érzem elégségesnek, ezért van úgy, hogy százszor végig húzom újra és újra mindaddig, amíg már azt érzem, hogy most már eléggé átéltem, elég nagy élvezettel töltött el. Akkor érzem úgy, hogy a kép szempontjából is a legmegfelelőbb, legjobban eltalált lett. 
Festményeim mindegyike vágykép. Az egyik vágy-célpont a park. Gondoltam már sokszor arra, hogy számomra az ideális táj a park, mert egyszerre van az őstermészet, az emberi kéz, az emberi szellem beavatkozása jelen. Ettől válik metafizikussá, rejtelmessé. Az embernek lehet ilyen érzése a nyírott bokrokkal egy üres parkban. Nekem legalábbis festés közben mindig ez az érzésem. Azt szoktam magamtól kérdezgetni, vajon mi történt, vagy mi fog történni itt
 (szerk.:Probis)