Szemere Györgyöt már ismertettük lapunkban (lásd archívum). Most olvasóink kérésére ismét közreadunk egy írását. Emlékeztetőül néhány sort idézünk az Életrajzi lexikonból
Szemere György (Szabolcs, 1863. okt. 30. – Bp., 1930. szept. 6.): író. Bp.-en végzett jogot. Hosszabb külföldi utazás után 1887-től szolgabíró, 1892-től gazdálkodó, 1902-től írásaiból élt. 1910-ben a Világ c. lap szerk.-je. 1917-től haláláig szerk. az Országgyűlési Naplót. 1917-től a Kisfaludy Társ., 1910-től a Petőfi Társ. tagja. Regéyeiben, színdarabjaiban bírálta a birtokososztályt, a dzsentrit, és rokonszenvvel, együttérzéssel írt a m. parasztokról. Hat előadott darabja (Az egyéniség, Erősek és gyengék stb. közül csak A siralomházban című jelent meg nyomtatásban (Bp., 1906). (Életrajzi lexikon)
Természetesen a korabeli - mintegy 100 évvel ezelőtti - kifejezés és helyesírás megtartásával… (szerk.)
Egy kisvárosban történt. Valami dolgom akadt ott. Az ugynevezett nagyvendéglő külön éttermében ebédeltem... A szomszéd asztalnál ült a városi intelligencia egy része: a telekkönyvvezető, a szolgabíró, az árvagyám, az utmester, két díjnok és egy fekete körmű gavallér, aki inni járt a városba. Egy másik asztalnál vigécek tanyáztak, egy harmadiknál helybeli klabriászpartie. A középen négy kereskedősegéd preferáncot játszott a billiárdon és snapszozott. Őrült lármát csaptak. A szolgabíró összeráncolta tekintélyét a homlokán, de nem mert nekik szólni. Magam sem vagyok kedvelője a lármának de mit csinálhattam volna a főfszalajtók ellenében? Hisz nekem még tekintélyem sem volt, amit összeráncolhattam volna.
Mondok: türök. Csak arra vigyáztam, hogy a szilaj boltosok rá ne tapossanak a tyukszememre s nyakamba ne öntsék a rozsólist.
Ám hiába vigyáztam, az egyik megcsuszott valahogy, éppen midőn szájához vitte a rozsólist és az ölembe esett. A rozsólist a nadrágom itta meg. Dühbe gurultam, de nem löktem ki senkit. Még csak szemrehányást sem tettem a korhelynek. Azt megtette más helyettem...
Csinos harminc éves férfi lépett a terembe. Meglátszott rajta, hogy legény a talpán. Különösen a leányszivek között. Nyalka bajusza volt, babos mellénye és piros nyakkendője. A szeme csillogott és vitézül hányta a lábát. Idején lépett az étterembe, látta a kereskedősegéd ölembe hullását. És megbotránkozott rajta. Nem sokat teketóriázott,
kivágta a mellét és rendreutasította a bolti legényt.
- Miféle manér ez, kérem?
A rőfszalajtó kitápászkodott az ölemből és elfelejtett
bocsánatot kérni.
- Kérjen az urtól bocsánatot – rivallt rá a nyalka jövevény. Ebből rettenetes összeveszés lett. Azt hittem verekedés lesz a vége. De ugy látszik, az idegen legénynek nem volt szüksége az öklére, elhallgattatta a bolti fiut anélkül, puszta tekintélye erejével is.
-Tán nem tudja ki vagyok, hogy így mer velem velem beszélni? – támadt rá végtelen megvetéssel. -Én a bekecsi sugárcsővezető vagyok. A szót dallamosan, szavallva ejtette ki. Gőgösen nyakba szegte fejét. A szeme szikrázott. Egész valójából kiérzett, hogy nem ismer magánál különb legényt, sem a sugárcsővezetésnél különb művészetet. A részeg fiu elhallgatott, megingott a tekintélyt parancsoló önérzet sulya alatt. De ott ült az öntudatlan hódolat a többi vendég arcán is. A sugárcsővezető gőgje meghipnotizálta a lelkeket. Minden tekintet feléje irányult. S elnémult minden ajak.
-Tudja meg – folytatta a büszke polgár szavait néma csendben, - hogy kétezer ember élete függ tőlem. Ha nem jól tartom a sugárcsövet, elpusztul az egész falu… Azzal leült és egy liter bort rendelt.
… Csak később tudtam meg, hogy mi a sugárcső és milyen méltóság a sugárcsővezető. A sugárcső a falusi pumpa tartozéka (a pricce), a sugárcsővezető az, aki eme tartozékot tüzvészkor a markában tartja. Tehát nem valami nagy dolog. Ám a falusi arszlán önérzetes szavai ma is a fülembe csengenek. S azt a hatást sem fogom elfelejteni, amit velük keltett. Pedig alapjában nevetséges volt a dicsekvése. Szavainak nem is az értelmük adták meg a sulyát, hanem a lelke meggyőződése, a hite, érce.
… Ime a történet. A tanulsága: Aki meg akarja győzni az embereket, becsülje meg magát és a mesterségét. A tulságos önérzet, bár önmagában véve komikus, sohasem válik nevetségessé, ha erkölcsi alapja van.
... Beismerem az én irkálásom nem ér sokkal többet a sugárcsővezető működésénél, de ez nem tart vissza attól, hogy valahányszor tollat fogok a kezembe, ne azt érezzem, higyjem, amit az én mesterem, a bekecsi tüzoltó, mikor a sugárcsövet markolta: hogy ha nem jól kezelem a tollat, ha rosszul irányitom a sugárcsövet, teszem a Cilike és Bandika történetét: elpusztul a falu.
Legföljebb még azt gondolom hozzá, hogy az én falum sokkal nagyobb Bekecsnél, mert magában foglalja az egész magyar nemzetet.