-Hogy hívnak?
-Daru Pistának.
-Ez igen szép, betyáros név. Ki az apád?
-Daru Esvány, az urficskáék uj kerülője.
-Tudsz birkózni?
-De tudok ám.
-Hát gyere.
-Nem menek.
-Miért nem jössz?
-Mer’ az édesszülém megtiltotta, hogy bántsam az urficskákat.
-Ez csak kibeszéd, azért nem jössz, mert félsz.
-Nohát majd megkérdezem az szülémet… Itt maradnak?
-Nem, mink is veled megyünk. Ugy sem láttuk még az uj kerülőnket…
Utnak indultunk a szilvás felé, amelynek közepén a kerülői rezidencia állott. Négyen voltunk testvérek: én, Gazsi, Marci és Pista, de velünk volt Charles Guignárd, a francia fiunk. Daru Pista előttünk ment vagy öt lépésnyire. Igen tiszta gyerek volt. Pántlikás pörge kalapot viselt s egy kevély árvalányhaj bokréta volt a kalapjára tüzve.
Mi négyen összesugdostunk a háta mögött. megkritizáltuk: hol leszóltuk, hol földicsérgettük a tempóit, végeredményben oda lyukadtunk ki, hogy barátságot kötünk vele, hisz majd megtanitjuk becsületre, ha pimaszkodni mer velünk…
Elérkeztünk a szilvásba. Daru Esvány éppen kint ült a ház előtti lócán és a pipájával babrált. Szép, vigképü ember volt és épp oly tiszta, mint a fia, aki mindenekelőtt bemutatott bennünket az apjának.
-Iéds apám, ezek a mi urficskáink.
Esvány kissé megbiccentette a kalapját, aztán bement a házba a feleségéért.
Az asszony legott kiszaladt hozzánk, jajgatott örömében és megcsókolta Danit, aki a legkisebb volt közöttünk; engem és Marcit már nem mert megcsókolni. A helyett becsalt bennünket a szép szobába és málét adott nekünk.
Daru Pista kitünő házigazdának bizonyult; váltig kinálgatta a málét, holott semmi szükség nem volt rá: minden szülei tilalom ellenére ugy belakmároztunk belőle, hogy kétfelé allott a fülünk.
Mikor már szuszogni is alig birtunk meglöktük Pistát.
-Mi lesz a birkózással?
Pista kirukkolt a kérésével.
-Iéds apám, az urficskák birkózni hijnak, aszondik, hogy gyáva vagyok ha ki nem állok nekik.
Daru István megkaparta a tarkóját. Meglátszott az arcán, hogy a fiáról való véleményünk sérti apai önérzetét. Egyenesen hozzám fordult, mint a legnagyobbhoz testvéreim között.
-Ne tessen rula azt hinni, magyar gyerek-e…
-Hát mutassa meg, hogy magyar, - mondtam én öcséim és a Charles helyeslése között.
Idősb Daru Istvánnak sehogy sem tetszett a fia ilyetén provokálása.
Nem muszaj birkózni, - vélte – ha megtisztelik a fiamat – játszanak vele valami egyebet… Csinálok egy kis hajót, vagy egy nyilat…
Kecsegtető volt a kis hajó is, a nyíl is, de azért nem hagytuk magunkat megvesztegetni. Igen csökönyös kuruc természetü fiuk voltunk.
-Dejszem – jelentette ki Marci a öklével nagyot csapott a matróbluzára – azt hiába várja, hogy mink megretiráljunk; álljon ki Pista a placcra, ha azt akarja, hogy barátok legyünk.
István nem akarta megérteni a logikánkat.
-Hisz – jegyezte meg, - épp abból szokott származni az összeveszés: a birkózásbul.
Mi erősen tiltakoztunk a lovagiatlan fölfogás ellen.
-Ha maga azt hiszi, - vágtam ki én – hogy mi olyanok vagyunk, akkor nem ismer bennünket!
Harcias kedvünkben addig-addig rágtuk az István fülét, míg megengedte végre a fiának, hogy elfogadja a kihivásunkat. De csak bizonyos föltétek alatt. A fiának megtiltotta, hogy paraszti fogásokat alkalmazzon ellenünk (különösen a lelkére kötötte, hogy kerülje a hasbavágást és a hátgerinc megbarackolását), bennünket meg arra kért, hogy a gáncsolást töröljük ki a birkózás szabályai közül.
Belementünk az egyezségbe és sorshuzás utján megállapitván a birkózás sorrendjét, hozzáfogtunk a bajviváshoz.
Elsőnek Marcira került rá a sor. Ez a küzdelem eldöntetlenül végződött. Aztán én következtem és a földhöz vágtam Daru Pistát. De ezt kétszeresen is visszaadta a tőlem kapott kölcsönt, legyürte nemcsak Gazsit és Pistát, hanem a nálánál jóval nagyobb Charlest is.
Daru Esvány, aki végignézte birkózásunkat, igen meg lehetett elégedve a fiával, mert csak úgy cikázott a szeme. De szóval nem árulta el érzéseit. Sőt inkább ráparancsolt csemetéjére.
-No most mán kérj engedelmet azoktul, akiknél erősebb vótál, mer ugy dukál.
Pista szó nélkül engedelmeskedett. Mi csak bámultunk. Az öreg Daru előkelősége módfelett imponált nekünk. S legott törvényerőre emeltük, hogy a győztesnek minden esetben kötelessége bocsánatot kérni a legyőzöttől…
De tanultunk mi Esványtól egyéb finomságot is. Történt egyszer, hogy egy nagy csapat gunár megtámadott minket a tarlón. Mi nagyobbak szerencsésen elszaladtunk a veszedelem elől; a ludak csak Danit érték utól és nagyokat csiptek a csupasz lábikráján. Dani orditott persze, mi pedig kacagtunk rajta persze. Legjobban Pista. No meg is adta az árát. Az apja éppen arrafelé dégált, kiszabaditotta Danit a mérges gunárok csőréből s olyan verset hegedült az ivadéka hátára, hogy talán még ma is emlegeti.
-Ezt azér kaptad, - magyarázta a végén – mer a helyt, hogy segitettél vóna neki, kinevetted a kis urfit.
A leckéből mi is értettünk és roppant elszégyeltük magunkat. Azontul sohase nevettünk egymáson, ha bajba kerültünk.
Egyáltalában temérdek erkölcsi és illemszabályt sajátitottunk el Daruéktól. Ugy tudta Pista, hogy mi dukál, mi nem, mint a tiszteletes úr a bibliát. Ki is kértük a véleményét minden kétes esetben…
Egyszer megszöktünk a nevelőnktől, mert meghuzta a Marci fülét. Egyenesen a szilvásba szaladtunk, s miután kissé háborgott a lelkiismeretünk, megkérdeztük Daru Pistától:
-Te, Pista, mit kell olyankor csinálni, ha az embert megveri a nevelője?
Pista nagyot nézett.
-Hát semmit, - felelte. – A nagyok arra valók, hogy verjék a kicsinyeket, mert csak ugy lesz ember belőlük… Majd mink is verni fogjuk őket, - tette hozzá – ha nagyok leszünk.
Lehuztuk az orrunkat, mint a leforrázott tyuk és hazamentünk. Rendes ebédről persze szó sem lehetett, be kellett érnünk azzal a kis szilvalekvárral, amit Charles a spájzból ezer veszedelem között kicsent. Szegénynek majd ott rekedt a feje az ablakrostély között. De egyébként is megkeserültük a szökési kalandot. Macher Pál, a nevelőnk, az elképzelhető legnagyobb büntetést mérte ránk: egy egész álló hétre eltiltott a szilvástól. Megboszultuk magunkat, az igaz (egy szarvasbogarat csempésztünk a Macher ágyába), de ez csak olyan gyenge kárpótlás volt ahhoz a bánathoz képest, amelyet nekünk a büntetésével okozott. Igen megszerettük Daru Pistát. Élet se volt nekünk az élet nélküle. S egy hétig nem játszhattunk vele!...
Annál nagyobb volt az örömünk, midőn büntetésünk lejártával ujra fölvehettük játékunk és barátságunk fonalát. Akkorára elkészült a hajónk és a nyilunk is, amit a Pista apja igért: egész nap hajókáztunk és lövöldöztünk. Kilyukasztottunk vagy száz nagy sárga tököt.
Ám hiába, csak a birkózás volt a mi igazi elemünk. Hamarosan meguntuk a tökvadászatot és az árok vizén való hajókázást, nem találtunk mi az ilyesmiben semmi lélekemelő momentumot. Visszatértünk az erőmérkőzés gyönyöreihez. Ezt azonban Daru Pista unta meg.
-Ne birkózzunk mindig, - jelentette ki egy izben, - minek vagdossuk egymást földhöz semmiért.
-Semmiért? Hát a dicsőség semmi neked? – gondoltuk magunkban. – Csak az ér neked valamit, amit meg lehet enni, vagy legalább is fogni?
Lesajnáltuk Pistát, még csak nem is vitatkoztunk vele, inkább megalkudtunk a természetével. Marcinak pompás ötlete kerekedett.
-Hát ha te olyan vagy, hogy nem akarsz ingyen birkózni, - vágta a Pista szemébe – mondok valamit: Van nekünk otthon egy ezüst keresztünk, amit Somogyi bácsitól, a kasznárunktól örököltünk, aki hős volt negyvennyolcban s hét muszkát vágott agyon azért a keresztért – hát most legyen azé, aki leghamarabb győz hétszer a birkózásban.
Ez aztán már tetszett Daru Pistának is. A versenytervezetet legott összeállitottuk s hozzáfogtunk a mérkőzéshez. A lehető legnagyobb elkeseredéssel küzdöttünk az elsőségért, hol sápadtak voltunk a lelkesedésért, hol pirosak a méregtől, de azért becsületünkre legyen mondva, egyszer sem szegtük meg a Pista apja által kikötött versenyszabályokat…
A döntő harc kettőnk között folyt le. Köztem és Pista között. Rettenetes küzdelem volt. Ropogott a derekunk, feszült az inunk, égett a szemünk. Engem egész vakká tett a dicsőségvágy és az elkeseredés, csak egy kereszt lebegett a szemem előtt s ugy éreztem, hogy képes lennék érette akár meghalni is.
Mindhiába. Pista erősebbnek bizonyult: a földhöz teremtett. Én nem is keltem föl mindjárt, először kisirtam magamat… Nem tudtam a keresztet megvédeni, elcsakliztam a hős Miska bácsi dicsőségét!...
Alig birtam lelki fájdalmamból magamhoz térni…
A Marci hangja rezzentett föl:
-Hová mégy, Pista, hisz megnyerted a keresztet, gyere haza, odaadjuk neked.
Fölugrottam… Pista csakugyan ott hagyott bennünket. Vissza se fordult a Marci hivására, csak ment magának dacosan és kevélyen, mint az olyan ember, akin sulyos sérelem esett.
…Mi lelhette ezt a fiut? – volt az első gondolatom. A másodikat már utána kiáltottam:
-Gyere hát vissza, hisz földhöz vágtál és még bocsánatot sem kértél.
Erre már megszólalt Pista:
-Nem is fogok, - jelentette ki a távolból gőgösen.
Elképedtünk… Három napig törtük a fejünket, vajjon miért neheztelt meg reénk Pista, mikor nekünk sokkal több okunk lett volna a neheztelésre, de nem tudtuk a rébuszt megfejteni. Gondoltuk, majd majd kiengeszteljük az érdemkereszttel. Szó se lehetett róla. Még csak a közelébe sem férkőzhettünk. Ha meglátott bennünket, elszaladt; ha megleptük, végignézett rajtunk oly megvetéssel, hogy beleborsódzott a hátunk. Engesztelő kérdéseinkre nem válaszolt. Szinte azt hittük, hogy megbolondult.
Nem hagytuk a dolgot annyiban. Az apjához folyamodtunk fölvilágositásért. Jó helyen kopogtattunk. Daru István kicibálta a fiát a szobából a fülénél fogva és megkérdezte tőle jelenlétünkben:
-Mit ungorkodol az urfiakkal? Mit vétettek neked?
-Csak azt, - válaszolta Pista sirva, - hogy a Béla urfi rátaposott a lábamra.
A Béla urfi én voltam, de nem emlékszem rá, hogy rátapostam volna a Daru Pista lábára valaha is. Ki is jelentettem neki:
-Én azt nem tettem, rosszul emlékezel.
-Dejszem, - erősitette Pista, - jól emlékszek én, megcsufolt az urfi.
-Ne veszekedj, - szidta az apja, - ha megtörtént is, az még nem megcsufolás.
-Akkor történt, - világositotta föl a fiu az apját, - mikor utoljára birkóztunk… Én, - jelezte és okolta meg az álláspontját – azt ugy is tudom, hogy csak egy meztélábas parasztgyerek vagyok, kár volt az urfinak a cipőjével kimutatni, hogy különb nálamnál, megmondhatta volna szóval is…
Hát ez a csodálatos érzékenység nem igen fért a fejembe, de mivel csakugyan lehetőnek tartottam, hogy a döntő harc zürzavarában, habár öntudatlanul, ráléptem Daru Pista lábára s nem tekintettem magamat illetékesnek arra, hogy lelkiekben a birája legyek: nem sokat okoskodtam, leültem a földre és levetettem a cipőmet.
-Huzd föl, - mondtam Pistának.
Az nagyot nézett.
-Minek? – kérdezte.
-Azért, - válaszoltam megittasulva a saját igazságérzésemtől, - hogy visszaadd a kölcsönt. Most te fogsz rátaposni a cipős lábaddal az én meztelen lábamra.
A két Daru összenézett. Az apának egy könycsepp csillogott a szemében. A fiu hozzámlépett és megfogta a kezemet.
-Bocsásson meg urficska, én voltam a hibás.