Egy kisvárosban történt. Valami dolgom akadt ott. Az ugynevezett nagyvendéglő külön éttermében ebédeltem...  A szomszéd asztalnál ült a városi intelligencia egy része: a telekkönyvvezető, a szolgabíró, az árvagyám, az utmester, két díjnok és egy fekete körmű gavallér, aki inni járt a városba.  Egy másik asztalnál vigécek tanyáztak, egy harmadiknál helybeli klabriászpartie. A középen négy kereskedősegéd preferáncot játszott a billiárdon és snapszozott. Őrült lármát csaptak. A szolgabíró összeráncolta tekintélyét a homlokán, de nem mert nekik szólni. Magam sem vagyok kedvelője a lármának de mit csinálhattam volna a főfszalajtók ellenében? Hisz nekem még tekintélyem sem volt, amit összeráncolhattam volna.

 Mondok: türök. Csak arra vigyáztam, hogy a szilaj boltosok rá ne tapossanak a tyukszememre s nyakamba ne öntsék a rozsólist.
Ám hiába vigyáztam, az egyik megcsuszott valahogy, éppen midőn szájához vitte a rozsólist és az ölembe esett. A rozsólist a nadrágom itta meg. Dühbe gurultam, de nem löktem ki senkit. Még csak szemrehányást sem tettem a korhelynek.  Azt megtette más helyettem... 
Csinos harminc éves férfi lépett a terembe. Meglátszott rajta, hogy legény a talpán. Különösen a leányszivek között. Nyalka bajusza volt, babos mellénye és piros nyakkendője. A szeme csillogott és vitézül hányta a lábát. Idején lépett az étterembe, látta a kereskedősegéd ölembe hullását. És megbotránkozott rajta. Nem sokat teketóriázott, kivágta a mellét és rendreutasította a bolti legényt. 

 - Miféle manér ez, kérem?
A rőfszalajtó kitápászkodott az ölemből és elfelejtett bocsánatot kérni.  

 - Kérjen az urtól bocsánatot – rivallt rá a nyalka jövevény. Ebből rettenetes összeveszés lett. Azt hittem verekedés lesz a vége. De ugy látszik, az idegen legénynek nem volt szüksége az öklére, elhallgattatta a bolti fiut anélkül, puszta tekintélye erejével is.  

 -Tán nem tudja ki vagyok, hogy így mer velem velem beszélni? – támadt rá végtelen megvetéssel. -Én a bekecsi sugárcsővezető vagyok. A szót dallamosan, szavallva ejtette ki. Gőgösen nyakba szegte fejét. A szeme szikrázott. Egész valójából kiérzett, hogy nem ismer magánál különb legényt, sem a sugárcsővezetésnél különb művészetet.  A részeg fiu elhallgatott, megingott a tekintélyt parancsoló önérzet sulya alatt. De ott ült az öntudatlan hódolat a többi vendég arcán is. A sugárcsővezető gőgje meghipnotizálta a lelkeket. Minden tekintet feléje irányult. S elnémult minden ajak. 

 -Tudja meg – folytatta a büszke polgár szavait néma csendben, - hogy kétezer ember élete függ tőlem. Ha nem jól tartom a sugárcsövet, elpusztul az egész falu… Azzal leült és egy liter bort rendelt.

… Csak később tudtam meg, hogy mi a sugárcső és milyen méltóság a sugárcsővezető. A sugárcső a falusi pumpa tartozéka (a pricce), a sugárcsővezető az, aki eme tartozékot tüzvészkor a markában tartja. Tehát nem valami nagy dolog. Ám a falusi arszlán önérzetes szavai ma is a fülembe csengenek. S azt a hatást sem fogom elfelejteni, amit velük keltett. Pedig alapjában nevetséges volt a dicsekvése. Szavainak nem is az értelmük adták meg a sulyát, hanem a lelke meggyőződése, a hite, érce.

… Ime a történet. A tanulsága: Aki meg akarja győzni az embereket, becsülje meg magát és a mesterségét. A tulságos önérzet, bár önmagában véve komikus, sohasem válik nevetségessé, ha erkölcsi alapja van.

... Beismerem az én irkálásom nem ér sokkal többet a sugárcsővezető működésénél, de ez nem tart vissza attól, hogy valahányszor tollat fogok a kezembe, ne azt érezzem, higyjem, amit az én mesterem, a bekecsi tüzoltó, mikor a sugárcsövet markolta: hogy ha nem jól kezelem a tollat, ha rosszul irányitom a sugárcsövet, teszem a Cilike és Bandika történetét: elpusztul a falu.

Legföljebb még azt gondolom hozzá, hogy az én falum sokkal nagyobb Bekecsnél, mert magában foglalja az egész magyar nemzetet.