A bohócok szerintem szomorúak. Csak felfestik arcukra, amit fel kell festeni. Merthogy a közönség röhögni akar. De, szerintem...szomorúak. Elképzelem a lakókocsit, ahol felfestik a nem létező mosolyt és a nem létező könnyeket. És belépnek a manézsba...és elkezdődik az előadás...aztán a nevető...nevettető bohóc ...visszatérve magányába...ismét ember lesz. Arcáról letörli a nevetést, meg próbálja a sírást is. De az utóbbi...marad...Sajnálom a bohócokat...
...csak a fákról lecsorgó levelek neszét hallgatom és nézem az elfogyó vérvörös holdat és számolom magamban az elmúlt napok pokolperceit és arra gondolok hogy néha jó néha hasznos megjárni a poklot mert pokol nélkül a másik oldalt sem ismerném de mert ismerem hát valóban megjártam a poklot őszi illat szökik be a nyitott ablakon körülfon és megsimogat idehallom a folyó nyaldosó csobogását érzem a stég lágy és néha émelyítő ringatását hallom a kihalt parton a nyári zsongást és halott leveleket rugdosok magam előtt és akkor felérzik illatuk és akkor belenézek a vadkacsák kerek-fénylő szemébe és felrémlik az otthonhagyott kenyér és látom magam előtt hogy milyen lesz a part télen lábam alatt ropog a hó majd és kegyetlenül fázom majd és jó lesz visszatérni oda ahonnan menekültem elvágytam a városból az emberek közül mert hogy jó legyen ott ahhoz bizony el kell távolodni mint ahogy akkor látod tisztán a dolgokat ha felülről mintegy kívülállóként szemléled tudod szemlélni őket másként rád telepszenek megfojtanak rabbá tesznek az ember boldogságra született állítólag és azt hiszem a kis boldogságokat kell meglelni a mindennapokban amiket folyvást elhanyagolunk meg nem becsülünk mert az ember olyan teremtése alkotása Istennek hogy ilyen hogy soha semmi sem elég még még még... aztán egyszercsak mintha üvegharang alatt ülnél és csak nézed a körötted elfolyó időt az elfolyót...minden haszontalanságra...képzelt barátságokra...képzelt...emberek által teremtett képzelt értékekre mint pénz mint hatalom és egyebek jó ez a harang befogja füled és kinyitja szemed azt a harmadikat is amely gyermekkorodban még nyitva volt és amely bezárult azzal kezdődően hogy leszülettél erre a Világra Földre és ez amolyan paradoxon ha jól írom és nem magyarázom mert aki volt már ebben az állapotban az pontosan tudja miről beszélek aki meg nem annak csak kívánni tudom hogy legyen és mindent megtud időben...a rendelt időben ami mindenki számára máskor jön el és ez így van jól...még mindig csorognak a levelek és a TV-ből folyik a mindennapra megrendelt marhaság és hogy miért hallgatom ? mert nem nézem csak hallgatom...mert az egyedüllét ellen jó (???) védelem vagy Isten tudja mi...valamiféle kapcsolat mégiscsak kell ezzel a civilizációval mert különben elveszek mint ember ? nem tudom a szlogenek a közhelyek nagyon igazak nem véletlen hogy fennmaradtak és többek közt nagyon igaz hogy minél többek tudunk annál inkább érezzük annak kevésségét kicsinységét saját kevésségünk saját kicsinységünk és talán ekkor fordulunk a Teremtő felé és leszünk hívők hívők és nem vallásosak mert a kettő nem ugyanaz...és megteremtjük magunkban a templomot...
...mert a templom, bennünk van...
...és most is a fákról lecsorgó levelek és a szél botor belekócolása a hajamba a folyó illata...és kérem rajtam hagyni ezt a süketharangot...hogy láthassak...
...a szívemmel...
.néha ráfeledkezem a másik arcára, és felmerül bennem a kérdés. Ugyanazt a filmet nézzük? ...
... azt hiszed, csalódtam, azt hiszed, nem vagy elég. Mert vannak az ostoba elvárások. De én, nem vagyok ostoba, s elvárásaim nem igazodnak az ostobákéhoz. Látom, meglátom a lényeget, a fontosat, a szépet, az emberit, a mindenen átívelőt. És milyen jó is ez. Mint a méz. Az igazi méz, ami megcukrosodik, s kaparom az üveg alját, hogy édességét élvezzem. Mint ahogy kaparom az odakapott krumplistészta maradékát, mert van abban valami utolérhetetlenül érdekes. Íz, állag, vagy istenem se tudja, hogy mi. Ilyenek az élet dolgai is. Vannak, megtapasztaljuk, elfogadjuk őket. Aztán visszatérnek egy idő után, hogy új odalakrul dörgölőzzenek hozzánk. Néha hallgatni kell. Hallgatni kell, akkor is beszélni szeretnénk. Mert nekünk fontos lenne a beszéd, a másiknak meg a hallgatás...Hallgatok hát.
Ma rám szólt..... Anyesz a félévi értekezleten ne zörögj ne ülj rá a táskádra mert megint leesik meg egyébként is figyelj de nem tudok unalmas mondom akkor jegyzetelj több szem többet lát mondja de én semmit se látok jegyzetelni sem tudok mert miért? sziszegi mert otthon hagytam az olvasószemügém meg egyébként is mindenki ugyanarról számol be félévi tevékenységként kész röhej itt semmiféle igazi szakmai munka nem folyt ennyi hónap alatt... és akkor megin' ráültem a táskámra ami megin' nagy zajjal lecsúszott és én bocsánatkérő mosollyal felemeltem volna de Anyesz megelőzött felkapta maga mögé tette biztos ami ziher hogy aztán az ő seneke alól zuhanjon alá én akkor már fuldokoltam a nevetéstől aztán úgy tettem mint aki jegyzetel de egy egy betűt se láttam tisztán magam előtt csak úgy emlékezetből kanyarítottam őket és éreztem hogy lassan megint elálmosodom de persze Anyesz résen volt csakhogy én rést találtam az ő résén egészen addig amíg oldalba nem lökött hogy a te beszámolód jön ja? hogy az enyém ? akkor jól beolvasok ...akarom mondani beszámolok lenyeltem a számban lévő cukrot - érdekes, gondoltam mostanában kedvelem az édességet...aztán a várakozásteljes tekintetekből megértettem hogy még mindig nem kezdtem el aztán elkezdtem és egészen jó ki bármi kerekedett ki belőlem aztán visszasüppedtem valami langymeleg álmosságba mígnem Anyesz bepakolt a kocsijába és félig hazaszállított azzal a jelszóval hagyva a falucska buszmegállójában ha jön a busz szállj fel rá...mondhatta volna hogy melyikre...végül is hajnali négykor keltem kifene emlékezik...honnan hová ebben a nagy marha zűrzavarban...
...szeretnék most leülni a stégre. Aztán csak érezni, ahogy a víz lágyan emel és süllyeszt magasságokba, mélységekbe. Tán fura, de megszoktam a vadkacsák közelségét, ahogy enni kérnek, és kezemből veszik el a kenyeret. Ismerem ezt a vad vizet. Egyszer majdnem elragadott. Azóta félem, de nem félek tőle. Nézd csak, ott...ahol furcsán fodrozódik, ott a mélyben van egy kis sziget, ahol megpihenhetsz. Ott csak derékig ér. Kevesen tudják, de én igen. És szemben a fák, a vadon. Mennyi kis állatnak otthona. Ezért is érdemes átúszni a túlpartra, mert közelről láthatod őket. Csak taposod a vizet, csak taposod a vizet...és sok csodának lehetsz tanúja. Jó itt. Magamban lehetek. S, ha néha nyakon billent egy barát, hát ő is a csöndet értve ül mellém. Látod? kérdezi. Látom, felelem. Víz, szél, illat...mind az enyém. A miénk. Aztán fellobban a tűz, enni hívnak. És nagyon szeretem, hogy együtt kapunk a bicajra, s mindegyikünk elindul hazafelé. Egyikünknek sincs igazán otthona, csak mímeljük. De nem beszélünk róla. Minek is? Naponta gyűjtjük a vadkacsáknak a kenyeret. Szeretem a kácsákat. Szép a szemük...
...olyan pikkpakkra eltelik az ember élete. Emlékek tolulnak fel, de igazából a mérföldkövek maradnak meg benned. Az óvoda, az iskolába menetel, főleg gimibe, ahol az első szerelem is elért, aztán annak vége, a házasságkötés, a szülés...És onnantól kezdve szinte csak a gyermeked mérföldkövei maradnak meg emlékeidben. Mert egy nő, lehet tán egy férfi is már nem ugyanaz az ember, ha gyermeket nevel. Egy nő akkortól kezdve két életet él. A sajátját, és a gyermekéét. Örökös aggodalommal. Mert hiába nőtt fel az a gyerek, csak gyerek marad az anya számára. Hihetetlenül hamar elhúzott életem vonata , s nem is mindig azon a vágányon, ahol szerettem volna. Persze, vannak átirányítások, a vonat nem mindig onnan indul, és arra a vágányra érkezik. És ilyenkor rohanunk a megfelelő helyre, ahelyt, hogy legyintenénk, és lazán megvonva vállunk hagynánk, hogy minket várjon meg. Az élet már csak ilyen. Néha csak állunk az állomáson, mert igazából sehová se megyünk, csak nézzük a beálló és tovasikló vonatokat. De ezt el ne higgyétek. Az ember nem megy ki az állomásra feleslegesen. Vonatokat nézegetni. Ha vonatokat nézeget, annak komoly és vészterhes oka van. Jobb, ha nem tudjátok. Az ember kimegy az állomásra. Valaki elé. És átöleli az érkezőt. Mert szereti. Mert várta. No. Ezért vannak állomások...