Reisz Gábor:
Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Reisz Gábor, már második nagyjátékfilmjével bizonyítja rendezői rátermettségét. A Rossz versek aktuális sikere azt jelzi, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan már nincs, olyan cefetül egyedül az okosan vicces nemzedéki magyar filmek sorában.
De idézzük fel az első lépéseket. Mitől lett kultfilm Reisz első, low-budget projektje?
Sok kritikus, és maga a rendező is röviden egy a szerelmi csalódás történeteként definiálja a filmet, azonban itt sokkal sűrűbb problémával állunk szemben. A főszereplő, Szentesi Áronnal szakít barátnője, de ez csak az indító impulzus. A film valójában a kapunyitási pánikról, a NAGY BETŰS ÉLET eleji válságról szól, és főhősünk szerethetőségét pont az adja, hogy valóban pánik van, mindenki „pánikol”, aggódik Áron sorsa miatt, kivétel Áron. Ő nyugodtan lebeg ebben az állapotban. Rengeteg humorral tanít arra, hogy nem baj, ha életünk ezen szakaszában nem tudjuk, hogy merre tartunk és rossz döntéseket hozunk, mert ezeken a hibákon keresztül vezet az út egy olyan jövő felé, melyben ha valaki megkérdezi tőlünk, mik akarunk lenni, már boldogan válaszoljuk : Már azt csinálom, amit mindig is akartam csinálni.
És mi nézők futunk, vele, a rendezővel, sőt az egész stábbal együtt,
valami furcsa és megmagyarázhatatlan elől, valami furcsa és megmagyarázhatatlan felé. Oda, ahová a Rossz versek végére sem érkezünk meg.
A Van kultfilmmé válásának egyik alappillére, az erős szerzőiség. 6 év távlatából már kijelenthetjük, hogy egy egész univerzumot sikerült felépítenie Reisznek, annak köszönhetően, hogy ő írta a treatmentet, ő rendezte, kollégájának adta a főszerepet, barátaival forgatott és hangszerelte a filmben hallható dalok mindegyikét. A film teljes munkafolyamata egységes alkotói koncepció.
Érezhetően nem klasszikus felépítésű film született. Áron epizódok láncolatán keresztül körkörösen halad, s bár folyamatosan tágul ez a kör, nincs végpont, ahogy azt egy lineáris elbeszélésű filmben megszokhattuk. Itt a részletekben rejlik a történet üzenete, melyet nem kapunk készhez a film végén. Egyfelől ezért is erős az az érzésünk, hogy egy a novella láncolatot látunk, másrészt a rendező egy vázlatos filmtervvel dolgozott és csak a forgatás végére készült el a teljes forgatókönyv. Ez a dialógok minőségén is érezhető. Reisznek sokszor sikerül előnyt kovácsolnia abból, hogy nem ad konkrét mondatokat a szereplői szájába, ezáltal olyan életszerű szituációk és karakterek jönnek létre a vásznon, ami teljesen elfeledteti a nézővel, hogy egy konstruált valóságot néz. És ebből az édes belemerülésből ránt durván vissza, amikor az improvizációk nem tökéletesek. Számos helyen a színészek elakadnak, érezhetően gondolkoznak szövegükön, vagy ismétlésekbe bocsátkoznak.
A rendező által megálmodott világ hasonlít a mi a valóságunkhoz, mégis kicsivel többször lehet benne összeesni az utcán. Mindenki számára ismert életesemények (a generációk közötti erős különbségeket és az ebből adódó feszültség, kivándorlás, magány és a gyermekkori sérelmek feldolgozás) elmesélése a cél sajátos stílusban. Finoman játszik Reisz az alkotói reflexiókkal, a médiákon keresztül átszűrt nemzedéki viselkedés sztereotípiáival.
A kommersztől való eltérés, az emelkedettebb hangvételű közlői szándék és a közérthetőség között gyönyörűen egyensúlyozik a film 90 percen keresztül, csak néhány ponton billen meg a mérleg nyelve. Ilyen az a jelenet, amikor Áron szülei értelmetlen vitába kezdenek, míg ő megpillant egy vezetéket és elkezdi fölgöngyölíteni. A vezeték az utcán keresztül a saját lakásához vezet, ahol kihúzza azt a konnektorból, ekkor szülei veszekedése elnémul. Rendkívül stilizált ez a jelenet, Áron cselekedete nem természetesen motivált, így a néző kiszakad, és nem belemül a film világába.
De a művészibb elbeszélésmód és a közérthetőség tökéletes balansza (és szerencsére ezek vannak többségben), amikor a kizárólag fiúkból álló baráti társaság egy közös táncba kezd az utcán, háttérben tűzijátékkal. Valószínűleg ritkán fordul elő, hogy 5 fiú egy betanult koreográfiát lassított felvételben eltáncol Budapest utcáin kiváló fényhatásokkal a háttérben, de mégsem lépi át Reisz a realitás határait, megáll előtte egy lépéssel.
A művészi elbeszélésmód alatt itt a kommersztől való eltérést értem. Reisz annyira ódzkodik, hogy valami átlagosat hoz létre, hogy inkább bele szalad az alternatív kultúra kliséibe. Ilyen klisé az a bizonyos hajszál, amit Áron a lefolyóból halász ki, vagy a felöltözve a fürdőkádban üldögélés. Ezekkel a metaforákkal rengeteg hasonló stílusú alkotásban találkozunk. Csak hogy egyet említsek:
Minket már nem linkel össze láthatatlan szál
De hé, helló az alvópólót
Hé, hahó az alvópólót
Hé, halló az alvópólót nem adom
Tele van még az illatoddal,
Szempillákkal és dalokkal.
(Konyha zenekar: Alvópóló)
És mindamellett, hogy egy rendkívül sikeres nemzedéki filmről beszélünk, egy dologban mégis bosszantóan konzervatív ez az alkotás. Hogyan is ábrázolja a nőket?
A rendező egy „szerelmi csalódás” történetét meséli el. Főbb szerepben csak egyetlen nő, az anya figurája jelenik meg, mint az örökösen aggódó és gondoskodni vágyó szülő. Nem lehet kifogásunk, hiszen az apa karaktere is hasonlóan sztereotip. A további női karakterek kihagyása sem jelent problémát, hiszen Áron szemszögéből látjuk a szakítás utáni hónapokat. Érthető, hogy nem ismerjük az ex barátnőjét, és fiú haverjaival iszik bánatában. De amellett a jelenet mellett nem mehetünk el szó nélkül, mikor a főszereplő férfit, egy viszonylag alig ismert meztelen nő várja az ágyában. Ekkor Áron egy hosszú monológban alázza meg a nőt, hogy miért vetkőzött le, és kínálja fel magát, úgy hogy még a nevét sem tudja. Kicsit disszonáns ez a kioktatás abból a szempontból, hogy néhány jelenettel ezelőtt önfeledten beszélgetnek egyik fiú barátjával arról, hogy egy ismeretlen lányt egy halotti toron, hogyan is kellett volna megfektetni. Áron bár tiltakozik az egyéjszakás kaland ellen a barátjának, de nem azért mert erkölcsileg elítéli, hanem azért mert saját magát tartja túl esetlennek hozzá. Tehát (a film szerint) erkölcsileg csak az a lány elítélendő, aki viszont nem esetlen. Bár nem az erkölcsi vonatkozása a hangsúlyos az élménynek, hanem a szereplő magatartásának agyon reflektáltság, úgy gondolom egy kortárs alkotónak minden felmerülő, aktuális társadalmi problémára reflektálnia kell. Ebben az esetben Reisz a humort választotta az értékítélet helyett.
Reisz Gábor magát meséli újra és újra. És mi nézők futunk vele, valami furcsa és megmagyarázhatatlan elől, valami furcsa és megmagyarázhatatlan felé, de nincs semmi féle boldog célba érés. Főhőse még mindig olyan cefetül egyedül Van. De mi nézők futunk tovább vele, mert kíváncsiak vagyunk, mi lesz, ha egyszer végre felnő.