Az Alpok egyik hegycsoportját, amelyik Észak-Olaszországban terül el, Dolomitoknak nevezik. Elhelyezkedését most nem részleteznénk, azonban jellegzetességéről néhány mondatot idéznénk a Wikipédiából. „A völgyekben gyors sodrású hegyi patakok folynak, helyenként kiszélesedve tavakat alakítva ki. A különleges szirtalakulatok, fűrészfogak, gigászi pillérek, groteszk alakokat formáló sziklák, mély szakadékok változatos képe mellett a Dolomitok egyik fő varázsa a színek játéka, köszönhetően a kőzetanyag magnézium-tartalmának, amely a különböző fényhatásokra különbözőképpen válaszol, így a hegység hol vöröses-barna, hol fehéres-szürke, hol kékes-lila színben tündököl. Napkeltekor és napnyugtakor élénk rózsaszínbe vagy bíboros lilába burkolóznak a hegycsúcsok. Ez a jelenség az Alpenglühen (olaszul enrosadira), a sziklacsúcsok izzása.”
Hát nem is csoda, ha sokunkat megihlet a látvány, az atmoszféra, a hang, a fények, a színek egyszóval a varázs.
Szabó Béla fotóművész, képeivel igyekszik visszaadni abból a látványból, érzésből, amit a fények, az időjárás hatására egy-egy pillanatban mutat magából, anyagából ez a különleges hegycsoport.
Éppen ezért nem meghökkentő, de ugyanakkor mindenképpen figyelmet érdemlő, ha a képeket varázslók mellett az írókat, költőket is megihlet a monumentális festői hatás. Öröm volt, amikor rátaláltam Sík Sándor – A három orom című versére, amit még 1940-ben írt. Nem kisebb öröm volt számomra, amikor az UTOIRAT kortárs költői is társultak a neves elődhöz saját gondolatatiságukkal téve teljesebbé az élményt, amit Szabó Béla képei és a társított versek olvasása közben átélhetünk.
