költő
Született Heringer (Ipolyság, 1868. november 13. - Budapest, 1933.február 1.) költő, tanár, drámaíró, tankerületi királyi főigazgató, az MTA levelező tagja. Id. Sajó Sándor és Rosnagl Terézia fia. Az elemi iskolát Ipolyságon, középiskolai tanulmányait a selmecbányai evangélikus líceumban végezte. Egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, 1895-ben nyert tanári oklevelet. 1891-től a nyitrai polgári és középkereskedelmi iskolában, 1893-tól az újverbászi gimnáziumban tanított, egy ideig a Verbász és Vidéke című lapot is szerkesztette. 1903 után Budapestre került. Tanította a magyar és latin nyelvet valamint a szépírást 1903-1918 között a Budapesti III. Kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban. 1917-től 1930-ig a kőbányai Szent László Gimnázium igazgatója volt. Ő volt az Országos Középiskolai Tanáregyesület főtitkára és a Magyar Tanárok Nemzeti Szövetségének elnöke is. 1917-ben tagja lett a Kisfaludy Társaságnak. 1930-ban vonult nyugalomba. A Magyar Tudományos Akadémia 1932-ben választotta levelező tagjává. 1933. február 1-jéna Krisztina körúton a Déli Vasút előtti illemhelyen érte a halál. Neje Delhaes Lujza volt. /forrás- Wikipédia/
100 év Trianon - Az évfordulóról mi, az 1868-ban Ipolyságon született Sajó Sándor - Dacos magyarok című és a Magyarnak lenni versekkel emlékezünk meg...
A langyos ételt sohasem szerettem,
Mindig vagy forrót vagy hideget ettem,
Emezt csak forrón, azt csak hidegen,
Nekem a langyos – gyűlölt idegen;
A jó magyar koszt meleg vagy hideg,
S e jó magyarság bár gyomromra lázad,
S szegénykét gyakran görccsel fekszi meg:
Én gyomrommal is szeretem hazámat.
Beteg gyomorral oly nehéz pedig –
Ez ország annyi bajjal van tele:
Megemészteni ferdeségeit:
Ehhez – én mondom! – gyomor kellene...
De hát a langyost végképp nem szeretjük,
A vagy-vagy jelszót váltig emlegetjük;
Vagy-vagy ! – kiáltjuk; mi nem alkuszunk,
Csak amikor már fogytán a szuszunk,
Ez pedig elfogy – jaj a csillagát! –
A kelleténél mindig hamarább...
E bús fogyáson sírnom is lehetne,
Sok új példát is búsan emlegetve,
De kedv kell ám a búbánathoz is,
Ifjú remény, hogy lesz még, ami nincs –
Nekem sorsunk már akármit hoz is,
Énnekem kedvem immár sírni sincs;
Vagy, hogyha kell is, sírok befelé,
Mint rossz tetőn ha becsurog a lé...
Megalkuvások nagy számát tekintve
Fakadnék most is már sírásra szinte,
De jó szerencsém, ím, megment a könnytül,
S akár bőrömből bújjak az örömtül,
Hogy nagy dolgokban elfogy bár szuszunk,
S megtiprott lelkünk csupa bús alázat:
Magunk közt, itthon, véres dacra lázad,
S meghalunk inkább, de nem alkuszunk!
Ezek példáin nagy gyönyör nekem
A vagy-vagy jelszót dicsőítenem
Versem is, mint hetyke hadnagy,
Ím, vidáman lejt tovább;
Lelkemen az ősi vagy-vagy
Száz példája táncol át;
Régi nóta hangjait
Kezdi ajkam dallani:
Megverek valakit,
Vagy engem valaki!...
Kint az utcán, útporondon
Két kölyök már hajba kap:
Összetűz egy pitykegombon,
S nagy vitézül rúg, harap;
Közbeszól az utca népe:
Rajta csak, ne hagyd magad!
S áll a harc, míg egyik végre–
Amint mondják – ottmarad.
Tehetetlen nagy bújába'
A legyőzött sírva mén:–
Gyere csak a mi utcánkba! –
Gyűl a bosszú a szívén;
S bizton tudhatd: ma vagy holnap
Új harc lesz a kert alatt,
És a világ leomolhat,
De a másik – ottmarad!
Füzes két partján szőke szép Tiszánknak
Nem tátogatjuk üres szókra szánkat;
Ha összetűznek ketten sokszoron,
Egy lány mosolyán, egy pohár boron,
Vág egy husángot a legény a gáton,
S az egyiket már elterülve látom...
A bátorság itt nem az ínba száll,
Itt késtartó is minden csizmaszár,
Itt bicska is van minden lajbizsebben,
Itt tenni szoktunk szónál sebesebben,
Isten nevét nem ájtatosan mondva,
Megyünk bicsakra, késre vagy dorongra;
A két fél harca egy-két pillanat,
De kettejéből egyik – ottmarad!
S ez jól van így, ez így méltó mihozzánk;
Hitvány ellenre mért is áhítoznánk?
Magyart a magyarnak! – méltó ellenül:
Ez érti, mit tesz: rendületlenül;
Ennek nincs párja kerek ég alatt,
Ez el nem ájul minden csöppnyi vérre,
Ebből egyik fél mindig ottmarad
Sok ellenségnek igaz örömére...
Oh, nemzetem, mi fenséges, mi nagy vagy!
Dicső múltadban mennyi büszke vagy-vagy!
Forgatva csöndbe' sok véres lapod,
Paripák dobogását vélem hallani,
Lelkembe csendül: hajrá! kard-ki-kard!
S a büszkeségtől könnyre fakadok:
Hogy' ölte mindig magyar a magyart,
S hogy' tudta egymást megtanítani!
Oh büszke jelszó, szent törik-szakad!
A te nevedben itt, jaj, mennyi harc folyt!
Mindkét fél hős volt, mindkettő magyar volt,
S az egyik mindig ottmaradt!
Ez őserényt mily jólesik nekem
Most is mint élőt dicsőítenem;
Népemből, mily jó, hogy az őserő
Könnyűcske gúnnyal ki nem verhető;
Verném belőle bár száz bottal is:
E nagy természet összeforrt vele:
A magyar ember szerelmes bele,
S hű marad hozzá, ha belehal is...
Itt hát csak járja ez az ős-szokás,
E haldoklásos víg mulatozás;
Gyakorolgatva ősök virtusát,
Oh, itt még vannak ádáz párttusák!...
Csak így tovább is; rajta, nemzetem!
Magyart a magyarnak! – jelszód ez legyen;
Csak ápold így az ősi hírnevet,
Csak taposd egymást, vedd egymást ökölre:
A szomszédság, nézd, hogy meg van bűvölve
S a virtuson mily jóízűt nevet!
Házad nagy vígan, ím, hogy körülállják,
Ők jól mulatnak – s te adod az árát...
Fizeted – mindegy! Két táborba hát,
Csak vívd tovább a bősz testvércsatát;
Egy fél ha elhullt – újra kétfele,
Akár ha mindjárt elpusztulsz bele!
Csak gyilkold egymást haragod hevében,
A pártos elvek szentséges nevében,
Táncolj, ahogy a sátán hegedül,
Ne hagyd magad, bár minden húr szakadjon –
Magyart a magyarnak méltó ellenül
S a fődolog, hogy – egyik ottmaradjon!...
Majd mikor a Tisza táján
Két magyar lesz már csupán:
E kettő is, mintha látnám –
Összetűz még bősz tusán;
Fölrikolt még, harcra szítva,
Ősi virtus, dac, harag –
Vérbe borul a két szittya,
És az egyik –ottmarad...
Búba hamvad, íme, halkan
Gúnyos kedvű víg dalom,
És tűnődve nyughatatlan
Egy kérdés kel ajkamon:
Kit pártos harc vágya mar,
S nem lel testvért ellenül:
Az utolsó bús magyar
Mit csinál majd egyedül?...
(1920)
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre - lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsirdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényű fátylat szövögetnek
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre.
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait.
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges végtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy, amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés.
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag.
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
- Majd fojtott kedvünk, hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikolt ni: hajrá! húzd, cigány -
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! Nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében,-
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,-
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat.
-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a kárpátok alatt.
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...
1919.