A pállott augusztusi hőségben csorgott a fiúról az izzadság, ahogy az asztalokat és székeket sorba rakta a nyitáshoz, a sörszagú asztalterítőket letörölgette. Két napja volt csapos a csucsai Tölgyfa csapszékben Gergő s úgy érezte magát, mint a szárazra vetett hal: alig ismert még valakit a faluban. Nyomasztónak érezte ezt. „Eszedbe véssed, komám, hogy itt mindenki törzsvendég!” – figyelmeztette az elődje, mielőtt a frontra indult. „Szép kis helyzet!” – gondolta – „még a szakácsnő nevét se tudom.”
Ekkor lépett be az a különös ember. Rögtön megérezte az ifjú csapos zavarát.
– Az első flaskát magára bízom – mondta – mert új ember itt… Csak bor legyen és jégbe hűtött.
– Cirfandlit is hozhatok? – A fiúra nézett mély, sötétkarikás szemével – Nálam az a borok királya. Mert a legaljából készül…Ahogy a királyok is, általában – tette hozzá kis mosollyal –
– De gyorsan, szaporán! – csippentett a szemével és lehuppant az egyik asztal mellé. Oly parancsolóan, hogy a fiatalember végképp elfelejtette, hogy zárva még a csapszék.
Percek múlva, mikor kezében a tele flaskával s egy pohárral visszatért, a furcsa embert már az asztalra dőlve találta. Haja, mint sötét angyalszárny, betakarta a homlokát. A csapos megállt, köhintett egyet s a férfi, felemelve fejét, csodálkozva bámult, mint aki messziről érkezett. Szép, ovális arcán tétova árnyék. De mindez csak másodpercig tartott: némán bólintott s kikapva a fiú kezéből, mohón, hosszan ivott az üvegből. „Mintha csak ivóvíz lenne – gondolta Gergő – Ennek aztán van huzata!”.
Nyikordult a kricsni ajtaja: egy fiatalasszony lépett be. Kékszemű, babaarcú, tejfehér bőrű: elsőre épp az ellentéte a férfi sápadt barnaságának.
– Hát itt vagy, Csacsinszky? – s odaperdülve, a borosüveget nézte – Máris fél liternél tartasz? Még csak reggel nyolc óra van.
– Ki kérte, hogy utánam gyere, Csacsinszka?? – sziszegte amaz, szinte gyűlölettel.
– Nagymama vár a reggelivel, kihűl a kávé!
– Teszek a nagymamára, miért nem hagytok békén?
– Reggeli utánra várjuk a Franyó Gézát. A frontról jött haza, tudod. És a Tabéry is bejelentkezett.
– Teszek a Franyóra, teszek a Tabéryre. Ma senkit sem akarok látni! Téged se.
– És Mylittát, Zsukát, Vészi Margitot? Őket se? – csattant fel a fiatalasszony. A Csacsinszkynak nevezett férfi erre, felborítva a flaskát, felpattant.
– Megöltök, az életemre törtök! Elválok tőled, holnap elmegyek! – kiáltotta rekedten és a felborult üveg után kapott. Remegő kézzel itta ki a maradékot.
– Ez az úr itt Ady Endre, a híres költő, talán hallotta már a nevét – fordult oda Gergőhöz a fiatalasszony – Kérem, jegyezze meg: én a felesége vagyok. Orvosilag tilos alkoholt innia, az életével játszik! Tilos kiszolgálnia, ugye, érti?
– Megöllek! – hörögte halkan a költő és elgyöngülve, tragikus mozdulattal visszahanyatlott a székére. Nevetséges volt, de Gergőt megdöbbentette. Még sose látott ilyet, hogy ekkora erőt takarjon a gyengeség.
– Meg akarsz halni, Csinszky? Most azonnal velem jössz!
– Hozz még két üveggel…Egy – kettő, mire vársz? – szólt rá a költő, válasz helyett, az ifjú csaposra. Az elmenőben, meghallotta még Csacsinszka jajveszékelését:
– Pár napja, hogy megvizsgált a doktor, két flaskában egyeztünk meg – egy egész napra, Bandi! Szavadat adtad, hogy…
– Miért büntet engem így az Isten, miért? – kérdezte kissé teátrálisan a költő.
– Arra is megesküdtél, hogy napi hatvannál többet nem szívsz – s erre látom a hamutartót az ágyad mellett, éjfél óta húsz csikk…
– Megöllek, Csinszka, az életemre törsz! – kiáltotta feléledve Ady, éppoly váratlanul, ahogy előbb még úgy tűnt, mindjárt összeomlik.
– Gondolom, ütni is fogsz mindjárt?
– Nyugodj meg, na! – s rágyújtva, a cigaretta füstjét a költő a babaarcra fújta – Tudhatod, hogy a második liter után szelíd leszek. Egy darabig kézen fogva vezethetsz majd…
– S utána? Jöhet a priznic, ágyba fektetés …Megint ez lesz a műsor?
– Két fajtájú mámora van a bornak, Csinszka – mondta a költő éberen, az ablakon túl felszálló ködöt nézve – Az első mámor olyan, mint akárkié: kitüzesít bennünk minden örökhajlandóságot s nagyon hatalmasok leszünk. Agyunkat, szívünket befogja a mindenség…De ez már másnap este jön…
– Úristen! Holnap estig akarsz inni, egyfolytában??
– Ez a második mámor, ez a legnagyobb emberi érzékenység, kicsim…Van két óra közte, az idegek perverz bűvészmutatványa: csak ilyenkor jutsz a legnagyobb titkok közelébe…De, ha abbahagyod közben az ivást, elvesztél. Kezdheted elölről.
– Miért, te mit csinálsz? Folyton elölről kezded.
– Mert nem sikerül mindig szakszerűen csinálni – miattatok! – s a költő, immár kitöltögetve, sorban hajtogatta fel a második flaska tartalmát is, oly komolyan, szorgosan, ahogy az ács kalapálja a tetőt. Még mindig józannak látszott: szeme se rebbent, sápadt arca se pirult.
– Látja ezt? Kihez mentem én feleségül? – kérdezte Csinszka a csapostól, mintha tőle várna választ élete legfontosabb kérdésére.
– Azt hitted, én vagyok a mesekirályfi? Aki felvisz a csodák hegyére?
– „Minden vagyok, amit vártál” – ezt írtad nekem, emlékszel? S most itt a valóság…Becsaptál! Hát micsoda élet ez? Egy váróteremben élek, arra várva, hogy egyszer végre józanul is láthassalak – – Csinszka zsebkendőt vett elő és könnyeivel áztatta.
– Kispolgár! Egy krajcáros, órára felhúzható könyvelőt akarsz? Aki mindennap otthon kanalazza a borsólevest?
– Dehogyis! Csak féltelek, Bandi, féltelek…Te mindkét végével égeted a gyertyát – nagyon rossz vége lesz ennek – A költő úgy nézett rá, megvetően, mint egy bukott nebulóra – Nem most mondtam? Magyaráztam… – – és a bámuló Gergő felé intett, parancsolóan: – – Hozz, fiú, vastag zsíros kenyeret! Savanyú uborkával meg egy üveg konyakkal.
– Mikor ott vár a meleg reggeli a kastélyban? Ki érti ezt?
– A jó Csönd Herceg – a költő arcán újra csibészes mosoly derengett – Már csak benne bízhatok.
– Gúnyolódsz? Mert aggódom érted? Értsd meg: önpusztítás, amit csinálsz…
– Ne aggódj…Az ifjú Minden / Keresztüldöfte Titok – dárdával/ Az én szívemben a Halál szívét – mormolta a költő halkan, maga elé – Hát nem világos?
– Szeretnélek érteni, Bandi…Könyörgöm, ne akard, hogy itt jelenetet csináljak!
– Jelenetet, azt csinálsz te mindig. Egy Salomé, akinek a fejem kell.
– Hogy lehetsz ilyen igazságtalan?? – Csinszka elsírta magát.
– Csak fölemeltem szívemet, ezt a sötét bolygót, hogy lássam, mi vár ránk holnap e süllyedő hajón.
– És látod? Látsz valamit egyáltalán?
– Eltévedt, vak lovasok jönnek – a költő most felállott, idegesen fel – alá kezdett járkálni – Épp olyanok, mint mi vagyunk: megbolondítottak… Együtt kóválygunk majd a szakadékig...
– Látod: ez a neuraszténia… Megsúgta a doktor nekem…A mérgektől megtámadott idegeid…
– Az idegeim. Ezek a fájdalom – gyökerek. Amik a világ minden baját belém eresztik. Csak egy órán át éreznéd, amit én! – kiáltotta izgatottan Ady s beletúrt selymesen fénylő hajába. A konyakosüveg, immár üresen, legurult az asztalról. Gergő fiú odaugrott, hogy elkapja, de későn: mintha a költő szavait igazolná, a kőpadlón ezer szilánkra tört.
Odakintről valami zsivaj hallatszott. – Mi ez? – Ady imbolyogva megállt, hallgatódzott. – Úgy fest, mintha menekülők lennének…
A nyikorgó kocsmaajtón egy katonatiszt lépett be, gyűrött, ázott uniformisban. Gergő, a frissen leszerelt baka, lendületből tisztelgett.
– Franyó – motyogta Ady – Franyó, a hadisten...Beszélj, Zoltán, mi újság?
– Hát nem tudod? Betörtek a románok! Tele a falu menekülőkkel!
– És Pesten? Átkoznak – e már érte engem?
– Meg leszel elégedve – mondta éllel a jövevény és egy gyűrött újságlapot vett ki a zsebéből – Ha elolvasod Rákosi Viktor cikkét. – Ady elvette, fennhangon olvasta: „Hol vagy most, a vészben, te híres Ady Endre? Melyik csapszékben véded a megtámadott hazát?” – szinte unottan gyűrte gombóccá a zizegő papírt – – Mikor az Isten a gyűlöletet osztotta, előrevette azokat, akik mindig az árnyékuk után futnak…Ez már örökkön így lesz.
– Üzensz is neki valamit? – évődik Franyó – vagy csak bosszúból leiszod magad? A veronállal kezdted most is, ugye? Mint a régi szép időkben?
– Bandi meg akar halni – mondja egész halkan Csinszka – Maga régi barátja, hogyhogy nem veszi észre?
– Meg akart ő már Váradon is. De szerencsére akkor nem sikerült. Nem volt ideje, annyi sárkányfejet kellett lenyisszantania. Nem úgy, mint most – mikor Szent György lovag nászútra megy egy elragadó nősárkánnyal! – próbálja tréfával elodázni a választ Franyó – Jól mondom, Bandi?
A költő nem válaszol: hosszában a padlóra zuhan. Nagy szeme félig lehunyva, apollói feje az asztal lába mellett. Csinszka, Franyó és a rémült csaposfiú egyesült erővel fektetik ágyba, az ivó mögötti parányi, koszlott szobában. A teste merev és zihálva lélegzik, mint akit már eljegyzett a halál. Csinszka a mellére borul. – Ne hagyj itt, Csacsinszky, ne hagyj itt – suttogja, Ady halkan dobogó szíve felett.
S ekkor hirtelen vihar támad, mennydörgés, villám, eső . Gergő kulcsra zárja az ajtót, kikiált: „Nem vagyunk nyitva!” Odakint hangok: „Engedjenek be, bőrig ázunk! Kisgyerekek vannak, kinyitni!” Ököllel verik a rozoga kocsmaajtót.
Franyó előrántja tiszti pisztolyát és kiordít az utcára: – Idebent egy nagybeteg fekszik, emberek! Fegyver van nálam, tisztuljanak!
S ekkor, mintegy válaszként, lecsap a nyárvégi vihar. Mennydörgés, egy villám az ajtóba csap: füstölve, szikrázva dől ki.
Csinszka felsikít. S a belső szobából Ady jön elő. Szilárdan áll ott. Részegségnek semmi nyoma. – Gyertek be, földik, ne féljetek! – ezt kiáltja – A villám én vagyok!
Józan s komoly a hangja, sápadt homloka fénylik.
