– Szabad egy whiskeyt, őrmester úr? – kérdi Jutocsa, a szemétkirály, amikor kiszállunk a vajszínű Mercedesből.
– Nem lehet, hisz’ tudja, hogy szolgálatban…
A bőrlebernyeges, loboncos, ősz hajú Jutocsa úgy fest, mint Vadölő a May Károly-regényben. Rám hunyorít résnyi, ravaszdi szemével:
– Tudom én, mit gondol: hogy fekete vagyok a bőröm alatt, azért utasít el.
– Dehogyis – cáfolom élénken, mert kellemetlen közlendőm a torkomat szorítja.
– Csak nem vagyok olyan szabad ember, mint maga, ezt ne felejtse el.
Mert a sötétbarna bőrű Jutocsa – ahogy magáról állítja: „egy tűzisten unokája” – fontos ember ezen a pokolbéli tájon. Afféle közvetítő a város és a Bozótos, a legális és illegális létezés között.
Vigyáz a város hulladékaira és a hulladékká vált emberekre. Valóságos királya ő a gyomorforgató párákban úszó Bozótos népének. A rendőrségtől kapott engedély alapján ő dönti el, hogy a kukák kincseiből mi kerülhet a bozótban lakókhoz, s mi a szemétégető füstjébe. Úgy hírlik, bikacsökkel tart rendet a magukról olykor megfeledkezettek között. Királyságát fémjelzi a Mercedes. Oly bizarrnak tűnik itt, a papírviskók között, akár sivatagban egy díszhintó. Tudjuk, hogy lopott jószág és Jutocsa görbe úton jutott hozzá, de szemet hunytunk felette. Mert a szemét királya teljesíti legfőbb feladatát: mindig jelenti nekem, ha gyanús idegen telepszik a tűzhöz.
Amelyet most – egy ősöreg olajkályha révén – egész udvartartása körbevesz. Két felesége: Zsuzsi és Bözsi (egyiküket olykor lányaként mutatja be), no meg öt mókás korcs kutyája, Dömpi, Buci, Morgó, Bukfenc meg Szüzi, a törpe uszkár. Barátjának tart mindegyik: Szüzi, ha meglát, a hátára fekszik. „Mekkora kurva lesz ez, ha legközelebb embernek születik” – kacsint rám Jutocsa, és felajánlja, fogadjam el ajándékul az ebet. Hörpölöm a ki tudja, honnan zsákmányolt drága szeszt, fülemet csiklandozza Jutocsa hízelgése:
– Virág úr a legrendesebb rendőr a világon!
Nincs időm elhárítani az olcsó szolgálati bókot, mert a szemétkirály újabb italt tölt, „medveüstöst”, ahogy mondja. Halvány aggódással hajtom fel ezt is. A torkomhoz kapok: mintha ezer óriáshangya szaladna bennem lefelé.
– Meg akarsz fojtani, barátom? – hallom a hangom, mintegy pincemélyről.
– Nálunk úgy tartják: az első korty az ördögé – hunyorít rám királyi fenséggel Jutocsa.
– S a második? – kérdem zsibbadtan, miközben a számhoz emelem a második kupicát is.
– Az a barátságé – vigyorodik el a sötétbarna ember és hirtelenül magához ölel, mintha ki tudja mióta rokonbarátságban lennénk. Cifra mellényének izzadságszaga meghitt parfümként csiklandozza az orromat.
A harmadik kupica után, mintha emelkednék, miközben Szüzi kutya farkcsóválva a tenyeremet nyalja. Meleg nyelve oly jólesik a bőrömnek, akár egy régi szerető simogatása.
A negyedik kupicát Jutocsa – mint mondja: ősének – a tűznek ajánlja. A pohárral a kezében körbetáncolja a kályhát és különös mély hangon énekli: – Gibil, tűz szelleme, emlékezz, emlékezz! Girra, lángok nagyapja, jöjj elő, jöjj elő!
A helyzet különössége kijózanít. El is szégyellem magam, hogy szolgálat közben csaknem lerészegedtem itt a Bozótosban…Eszembe jut a feladat, amiről csaknem elfeledkeztem! Pedig itt lapul a zsebemben.
Előveszem hát zubbonyomból a rendőrkapitány határozatát. Hogy holnaputántól az összes papírmasé viskót el kell bontani, s a Bozótos, „az egészségügyi előírások szerint felperzselendő.”
Sóhajtva felállok, a hivatalos iratot az asztalra dobom:
– Ezt a levélkét olvassa el majd, kedves Jutocsa.
– Valami számlaféle?
– Olyasmi – hagyom rá, és ő a hatüléses Mercedessel és a négy kupica medveüstössel a gyomrunkban egész a kapitányságig elfuvaroz. Búcsúzóul szorongatja a kezem: – Virág úr itt az egyetlen fakabát, akinek van hajlandósága a magunkfajta kisördögök iránt… Mikor lesz szerencsém legközelebb?
Nincs erőm szemébe mondani, hogy „soha”. Hallgatok a Város határozatáról, miszerint a Bozótos helyén pár nap múlva megjelennek a falánk dömperek, hogy a földből kinövő betonóriás – a hulladékhasznosító konszern toronyháza – számára életteret teremtsenek. Hogy magyaráznám meg neki: minden megváltozik itt, csak hogy az egész ugyanaz maradhasson?
Aztán éjjel a tűzoltó autó vijjogására riadok. Mire a Bozótoshoz érek, egytől-egyig lángolnak a nyomorult viskók, a száraz gazzal együtt. Riadt embergyűrű veszi körül a szemétkirály tűzben izzó Mercedesét.
– Azt mondják, maga volt az ördög… Benzinnel öntötte körbe a Bozótost, úgy gyújtotta fel…Aztán beszállt a Mercedesébe s a tűzbe hajtott…Állítólag még a kocsi ajtaját is bezárta belülről, nehogy véletlenül kimentsék! – suttogja valaki kéjes borzongással a fülembe, amikor a tűzoltók felnyitják az összegörbedt vashullát, s a fehér oltóhab alól előkaparják Jutocsa szénfekete koponyáját.
