A spanyol inkvizíció lényegében független volt az államtól, sőt: a „lélekvizsgálati ügyekben” az állam felett állt. Az úgynevezett  Hit Ediktuma  szerint, -- melyre,  mintha az állam alkotmánya lenne, még az uralkodónak is eskűt kellett tennie a főinkvizitor kezébe – az államnak kötelessége volt „a maga tisztaságában megőrizni a katolikus hitet”, természetesen az egyház szellemi vezetése mellett. Erre szolgált az inkvizíció szervezetét irányító Szent Hivatal, a Suprema, amelynek a főinkvizitor által jegyzett parancsait az állam minden szerve és hivatalnoka köteles volt végrehajtani. Az államszervezet  felett álló Szent Hivatalnak az uralkodó is tagja volt, de csak mint „egyenlők között az első”. (Ami azt jelentette: a király szava csak szavazat-egyenlőség esetén volt döntő!) A főinkvizitor hatalmára jellemző, hogy az uralkodó lelkiismereti ügyeit is ő felügyelte, a személyi gyóntatópap útján. Spanyolország királyának tehát egyetlen lelki rezdülése se maradhatott a Szent Hivatal előtt titokban! Még az is előfordult, hogy a főinkvizitor „hivatalos ördögűzőt” rendelt ki a király mellé, kiderítendő, hogy betegsége vagy rossz kedélye  nem „boszorkányság” következménye-e?

A  Suprema főhatalma egészen 1747-ig fennállott. Csak ekkor vált a spanyol cenzúra és inkvizíció legfőbb irányítójává egyszemélyben az uralkodó. De mindvégig fellépett minden gondolat ellen, amely az egyház hivatalos álláspontjával  ellenkezett s melyet. bűncselekménynek (heterodoxiának) nyilvánítottak. A heterodox  írások (Virgilio Pinto kifejezésével „a néma eretnekek” ) elleni „szent háborúban” a Szent Hivatal által gyakorolt cenzúra feladata kettős volt: 1) a heterodox tartalmak feltárása, szerzőik azonosítása, 2) az ilyen kéziratok és nyomtatványok nyilvánosságra kerülésének megakadályozása. (Jellemző, hogy az ilyen szövegeknek már a magányos olvasása, sőt, a puszta birtoklása is büntetendő volt!) A cenzúrahatósági eljárás a helyi  inkvizíciós bíróságok  eljárásának  keretében zajlott és a vádlott maga a szöveg (a kézirat, a könyv) volt. De csak a tudományos művek és bibliamagyarázatok esetén  folytatták le a bírósági eljárásban szokásos bizonyítást, melynek célja a heterodoxia  feltárása. A kéziratot, a könyvet maga a szerző védte, a vádat a tiltott bibliaértelmezések indexe – az 1554 óta többször kiadott Censura General de Biblias  -- alapján a cenzor vagy a Szent Hivatal kiküldöttje képviselte. A heterodoxia  feltárása ma már nevetségesnek ható formállogikával, a szövegkörnyezet és a szövegösszefüggések figyelembe vétele nélkül történt. Egy-egy kiragadott mondat a szövegből már megalapozhatta „a kárhozatra fogékonyság” , vagyis a  szándékos bűnelkövetés vádját. A határozatot a Szent Hivatal helyi szervének, az egyházi tanácsnak kellett megküldeni, amely a végső verdiktet -- megtiltandó vagy netán engedélyezhető a kérdéses írás nyilvánosságra hozatala – kimondta. Előbbi esetben az ügy az inkvizíciós bíróság eljárásával folytatódott s ítt már persze -- a szöveg mint bűnjel alapján -- nem a könyv, hanem a szerző volt a vádlott, illetve mindenki, aki a tiltott könyv előállításában és forgalmazásában közreműködött.  Az inkvizíciós bíróság elfogatóparancsot (edictum) adott ki ellenük, amelyet a templomok kapujára függesztettek ki. Az inkvizíció előtt a heterodoxia  elkövetését   a cenzúrahatósági vizsgálat alapján bizonyítottnak tekintették. Itt most azt kellett megállapítani, mennyiben minősül ez egyben „istentelenségnek”   (vagyis szándékos elkövetésnek) is? Hogy ez nem áll fenn, a szerencsétlen vádlottnak kellett bizonyítania -- de ismerve a Szent Hivatal tortúráját, aligha volt esélye rá. 1786-ban szűkítették az inkvizíciós bíróság hatáskörét: ettől kezdve elfogatóparancsot nem adhatott ki a királyi tanács egyetértése nélkül. De továbbra is érvényben volt az 1558-as királyi dekrétum, amely halállal és vagyonelkobzással (később gályarabsággal) sújtotta a cenzúraengedély nélküli könyvkiadást.
Az inkvizíciós bíróság ítélethirdetésének hagyományosan bizarr  procedúrájáról, az  autodafe-ről  érzékletes leírást olvashatunk Lion Feuchtwanger Goya-életrajzában: „A templom közepén, egy összetákolt emelvényen álltak a halott eretnekek koporsói, és fekete posztóval bevont keresztekhez  kötve a szökésben lévő eretnekek képmásai, egy második emelvény várt a húsból-vérből való eretnekekre…Négyen voltak, rajtuk a sanbenito, a zamarra, a szégyenruha.  Zsákszerűen lógott rajtuk a sárga, durva ing, rajta a fekete András-kereszt, nyakukon kötél himbálózott, fejükön magas, hegyes kalap, a  coroza, meztelen lábuk sárga, durva posztócipőben, kezükben eloltott, zöld gyertyákat tartottak…Először José Ortizt szólították: ő kétségét nyilvánította az Oszlopos Szent Szűz képének csodatevő erejében…Ezt az embert arra ítélték, hogy nyilvános körmenetben vezessék végig a városon, továbbá kétszáz ostorcsapásra, aztán pedig át kell adni a világi hatóságoknak ötéves gályarabság letöltésére.”
Antonio Llorente-től,  -- aki 1792 és 1798   között a Szent  Hivatal főtitkára volt–  tudjuk, hogy a fennmaradt jegyzőkönyvek szerint 1800-ig több, mint 341000 ember ellen folytattak inkvizíciós eljárást Spanyolországban, akik közül 31912 volt az elevenen és 17659 a jelképesen elégetettek száma…Elrémisztő adatok!

Franciaország
A királyi Franciaország, az ancien régime cenzúrája a spanyolországihoz képest „puhának” volt nevezhető. Az 1629 öta szekularizált, királyi jogként működő cenzúra a kéziratoknak, könyveknek  arisztokrácia s a társadalom befolyásos, polgárosult rétegeiben a 18. század derekára megtalálta a cenzúra hatékonyságát jócskán aláásó „kiskapukat”.  Malesherbes főcenzor működése idején (1750-1763) véglegesült a cenzori hivataloknak az a gyakorlata, amely csak a vallás alapelveit, a szorosan vett királyi tekintélyt, a kormányt és az alattvalók engedelmességi kötelezettségét vitató művektől tagadta meg következetesen a „privilégiumot”, (vagyis a kinyomtatási engedélyt), a „jó erkölcsöt” támadóktól csak akkor, ha azok egyben „obszcénnek” is voltak minősíthetők. Bevezették a „megtűrt művek” kategóriáját, amelyek „kicsapongásra csábításuk miatt széles körben elterjedtek, de se engedélyezve, se betiltva nincsenek” – ahogy a főcenzor emlékirataiban olvasható. Ez a nagyvonalúság viszont éles ellentétben állt a francia cenzori rendszer bürokratikus felépítettségével.
A cenzúra legfőbb szerve (egészen 1789-ig) az Államtanács két tagjának vezetésével működő Könyvfelügyeleti Hivatal volt, ez felügyelte a királyi kancellárnak vagy a főpecsétőrnek a király nevében tett utasításai szerint  a tulajdonképpeni Könyvcenzúra Hivatal munkáját. (A hivatal neve: Bureau gracieux de la librairie, ahol a „gracieux” jelentése: „kegyes, bájos, kedves, barátságos” – a hatalom jókedvű cinizmusát idézi fel…) Itt egy igazgató vagy főfelügyelő irányítása alatt működtek a cenzorok, akik a kinyomtatási engedély megadását igazoló „privilégium” bélyegzőt rányomták a kéziratokra. „A bájos, kegyes hivatal” természetesen azt is ellenőrizte, hogy a kinyomtatott szöveg megegyezik-e az engedélyezettel…