Elemző sorozatunk első részében az irodalom és a jog - tágabb értelemben: a művészet és a hatalom - találkozásának leginkább problematikus jelenségéig: a cenzúráig jutottunk el, és beavattuk az Olvasót eme halhatatlan szellemi szörnyeteg megszületésébe.
Alig van az egyetemes kultúra történetének olyan jelensége, amely ennyire következetesen végigkísérné az emberi szellem megnyilvánulásait. Létjogosultságát a jog, vagyis a mindenkori hatalom szempontjából a szabad gondolkodás és a művészet lényegi, örök sajátsága adja: a tekintélyellenesség, a különállás, más szóval: az egyéni öntudat bizonyos negatívizmusa („nem vagyok azonos”), amellyel szemben minden kötelező szabály elviselhetetlen. Ezért a művész (a gondolkodó) mindig is szemben állt az éppen regnáló hatalommal (titkon még akkor is, ha a szolgálatába lépett), mely, mint monopolhelyzetű testület viszont mindig is az értékek hivatalos őrének tekintette magát s e pozícióját - többek között - a műalkotásokban megjelenő, „veszélyes” gondolatokat fojtogató cenzúra segítségével igyekezett fenntartani.
Európában az első cenzúrahivatalt egy bizonyos Berthold mainzi választófejedelem állította fel 1486-ban, mégis VIII. Ince pápa 1487-es bullája – ezt erősíti meg az 1501-es, majd véglegesíti az 1515-ös híres lateráni zsinat rendelete- tekinthető az egészen a felvilágosodás koráig fennálló „klasszikus” (vagyis előzetes) cenzúra (jog)alapjának. Ebben a katolikus egyház feje kiközösítés terhével kötelezi a keresztény világ minden nyomdászát, hogy bármilyen mű kinyomtatása előtt az egyháztól ehhez az engedélyt beszerezze. Az 1564-es tridenti zsinat pedig jegyzékbe foglalta azokat a tilos műveket, amelyek sose kaphattak kinyomtatásra engedélyt a keresztény világban („nem létező könyvek”). E tilalomjegyzék (Index librorum prohibitorum) az egyház igazi „sikerkönyve” lett: az idők folyamán több mint negyven aktualizált kiadást ért megés az egyes nemzeti cenzúrák számárais alapműnek bizonyult. A cenzúra ettől kezdve - függetlenedvén az inkvizíciótól - a katolikus egyház szellemi hatalmának pregnáns kifejezője lett és csak a felvilágosodás kezdetén sikerült azt az államnak elhódítania. Ettől kezdve a cenzúra—leszámítva az egyházi szervezet belső cenzúráját - világi cenzúraként, az állami működés részeként jelenik meg (még akkor is, ha annak gyakorlásában időnként egyházi tisztségviselők is részt vehetnek).
Nem véletlen, hogy a cenzúra intézményesített, hivatalszerű működése a nyomtatott könyvek megjelenésével vette kezdetét. A Gutenberg-galaxis, az írásbeliség fellendülése a könyvkultúra révén akkora lendületet adott az emberi szellemnek, a szabadgondolkodásnak, hogy a mindenkori egyházi és világi hatalom a maga monisztikus mozdulatlanságának védelmére defenzívába kényszerült. A cenzúra egész története ezt az agresszív defenzívát sugározza.
A mű kinyomtatását és terjesztését lehetővé tevő cenzúraengedély fontos funkciója volt, hogy a hatalom szempontjából legalizálta, egyáltalán: „létezővé” tette a művet, míg a cenzurális elutasítás következménye a jogi létezésből - s így végső soron az esztétikumból - való kirekesztés. A mű és alkotója átlép a politikum „közönséges létezésébe” és így a jog eszközeivel üldözhetővé válik. Más szóval: az elutasított számára csak a kultúrán kívüli (legjobb esetben szubkulturális) lét marad.
Persze a cenzúra ugyanakkor képtelen vállalkozás is, hiszen a cenzor szemével nézve csak az lehetne tökéletes, de legalább is elfogadható műalkotás, amely a hatalom önképének puszta reprodukciója lenne. A szellemi alkotás természetével azonban nem fér össze, hogy egy műnek csak egyetlen olvasata, értelmezhetősége legyen - márpedig a hatalomnak mindig is pontosan ez volt a célja a cenzor működtetésével. Ezért írta Milton, hogy a cenzúra abszurd vállalkozás, „atlantiszi és utópista politika”.
A következőkben ismertetjük az európai könyvkultúra szempontjából fontosabb országok (Spanyolország, Franciaország, a német államok, Ausztria, Anglia, Hollandia, Belgium, Svájc, Svédország, Oroszország, Magyarország, illetve a pápaság) cenzúratörténetét. Nem „dióhéjban”, de - lehetőleg nem visszaélve az Olvasók türelmével - mégis csak a leglényegesebb összefüggések és sajátosságok leírásával.  Foglalkozunk majd a cenzúra - egyszerre mulatságos és tragikus - rémtetteivel és pszichés hatásaival, valamint különleges formáival is.

Spanyolország
Az 1478-tól 1834-ig működött spanyol inkvizíció – s a hozzá szorosan kapcsolódó cenzúra – egyfajta totalitást valósított meg. Olyan totalitást, amely a hit „védelmében” egyesíteni tudta az egyház és az állam intézményeit és a megfélemlített társadalom erőforrásait. Mindezt azzal a céllal, hogy a rettegést a hatalomtól - az egyházétól és az államétól is - mindent felülmúlóvá tegye. Hogy a hétköznapi ember számára a Szentírás hivatalos értelmezésén kívül más szellemi dimenzió ne létezhessen. Ideológiailag az inkvizíció működése „a bűnben való egyenlőség” elvén alapult, amely az „Isten előtt minden ember egyenlő” bibliai maxima átértelmezése. Az inkvizíciós eljárás a bűnösség elvére épült., tehát az istentelenséggel vádolt személyt eleve bűnösnek kellett tekinteni. „Isten majd kiválogatja az övéit” – hirdette Torquemada főinkvizítor, ami azt jelentette: ha ártatlanságát a vádlottnak nem sikerül bizonyítania, eretneknek minősül, amelynek következménye az egyház kebeléből való kitaszítás (exkommunikáció) és a bűnös átadása a világi büntetőjog hatalmának. Márpedig a középkori eredetű világi törvények az „istentelenség”, „istenkáromlás”, „eretnekség” és ehhez hasonló nevű tényállásokat elvben máglyahalállal sújtották. Köztudott, hogy a tűzhalál eredetileg egyes ősi (pogány) vallások emberáldozatának formája, de az inkvizíció létjogosultságát a Biblia Újtestamentumából vezették le. János evangéliuma szerint: „Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző… és a tűzre vetik és megégnek.. ” (15.6) Máté evangéliuma szerint is: „Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik.” (3,10 és 7,19).
Az „istentelenség” és „eretnekség” gyűjtőfogalom- Minden cselekmény beletartozott, amire ráfogható, hogy a Szentírásban foglaltak megtagadása, de legalábbis a hivatalos bibliaértelmezéstől való eltérés. Az inkvizíció kíméletlenségére jellemző a „bűn” és a „gonosztett” megkülönböztetése. Dogmatikája szerint ugyanis az eretnekség egyszerre volt bűn is és gonosztett is. Mint bűn, lelkiismeret fóruma (forum internum) elé tartozott, mint gonosztett, az inkvizíció és a világi bíróság (együtt a forum externum) elé- Az a bűnbánó, aki a gyónásban megvallotta eretnekségét, a lelkiismeret fórumán elnyerhette a „szent abszolúciót”, vagyis „az Úr színe előtt” megbocsátottak neki a bűnért (feloldozást nyert). De „gonosztettéért” – tekintet nélkül a feloldozásra - az egyház bíróságának ítélete várt rá. (Ez a súlyossági fokozat alapján a halálbüntetés is lehetett!)
Spanyolországban a cenzúra már kezdettől szorosan összekapcsolódott az inkvizícióval, hiszen az inkvizíciós eljárás gyakran azzal indult meg, hogy az inkriminált kézirat vagy könyv a cenzúrán fennakadt. A spanyol cenzúra jogintézménye - Európa más országait jócskán megelőzve - már 1478-ban megszületett Kasztíliai Izabella törvényével, amely kimondta, hogy semmiféle könyvet nem szabad kinyomtatni, az országba behozni vagy árusítani előzetes vizsgálat, illetve engedély nélkül. Ennek megszegése már önmagában elegendő volt, hogy a szerző, a nyomdász és a könyvárus ellen az adott esetben máglyahalállal végződő inkvizíciós eljárás meginduljon. Az egyszerre egyházi és világi cenzúrát váltakozva gyakorolta a királyi törvényszék, illetve az érsek vagy valamelyik püspök, az inkvizíciós eljárás lefolytatása viszont a főinkvizítor irányítása alatt álló Szent Hivatal hatáskörébe tartozott. A Szent Hivatal rettegett hatalma még az engedélyezett művek szerzőire és közreműködőire is lesújthatott, mivel a fenti törvény „minden jó katolikusnak”kötelességévé tette, hogy bejelentse azokat a könyveket, amelyek „a katolikus hittel ellenkeznek”.  A Spanyol Királyság így a feljelentők első európai paradicsomává vált, amit csak még hatékonyabbá tett, hogy később (1546-ban) a louvaini egyetem megjelentette a tiltott könyvek első spanyol jegyzékét. Akinél ilyen könyvet találtak, biztos lehetett abban, hogy belülről ismeri meg az inkvizíciót! Bebiztosítandó, hogy senki se úszhassa meg a tiltott gondolatok élvezetét, a gyónás is cenzori funkciót kapott. 1559-ben ugyanis IV. Pál pápa brevében kötelezte a spanyol gyóntató papokat: „Híveikhez kérdést intézzenek, hogy olvastak-e tilos könyvet, vagy tudnak-e valakiről, aki kinyomtatta vagy árusítja azt?” S a gyóntatók erre az esetre feloldozást kaptak a gyónási titok megtartása alól: kötelesek voltak továbbítani az információt elöljárójuknak vagy az inkvizíciós törvényszéknek…