Az irodalom és a jog -- nagyon vitatott, de nagyon életszerű -- kapcsolatáról szóló rovatunk beharangozását aligha kezdhetnénk Stendhalnál jobb példával. Babits Mihály említi  Az európai irodalom története  című művében, hogy  A pármai kolostor  zseniális szerzője, művének írása során reggelente mindig Napóleon törvénykönyvét, a Code civil t olvasgatta, hogy „kellően száraz és tárgyilagos” maradhasson a regény stílusa … Vagy ott van Kafka példája:  A per.  Köztudomású, hogy a regény -- azaz a főhős, Josef K félelmeinek – állandóan visszatérő referenciapontja a jó  öreg  Strafgesetzbuch, vagyis a Monarchia Büntetőtörvénykönyve (mármint az osztrák), melynek már a regény lapjain felidézett nyelvezetéből is fenyegetés árad hősünkre nézve. De Michel Foucault nézete szerint például   az Oidipusz király nem más, mint az ókori görög jogtörténet egyfajta --„ laikusok” számára lefordított -- összegzése, mi több,  az Antigone  és az  Elektra se más, mint a görög jogtörténet „színházi ritualizációja”, vagyis annak dramatizált bemutatása, hogyan működött az antik demokráciában a jog.
Előttünk van tehát az irodalom és a jog kapcsolatának – melyet a szakirodalom általánosságban intertextualitásnak is nevez – két fő területe. A jog működésének irodalmi megjelenítése és a jog különleges nyelvezetének kikölcsönzése az irodalmi ábrázolás stílusának színezése céljából.
Utóbbi különösen érdekesen mutatkozik meg például Kleist elbeszéléseinek stílusában és nem véletlenül: a nagy klasszikus e művein jól érzékelhető nyomot hagytak a porosz polgári törvénykönyv (a  Landrecht ) szellemében fogant bírósági beadványok és jogi döntéselőkészítő anyagok, amelyeknek fogalmazása Kleist feladata volt a königsbergi kincstári kamara alkalmazottjaként… Mondhatnánk: szerzőnk íróként sem tudott szabadulni attól a kérlelhetetlen pontosságra törekvés vágyától, ami a porosz hivatali szellemet jellemezte. És Dosztojevszkij? Közismert, hogy több regényében - különösen  A Karamazov testvérekben - szintén centrális szerep jut a korabeli orosz büntető eljárás nyelvhasználatának és formalitásainak… Mellesleg: a regény ugyanazokat a problémákat jeleníti meg, amelyeket a jogtudomány sem tudott mind a mai napig aggálytalan módon megoldani a büntetőjog alkalmazása terén – gondoljunk csak a múltbeli események visszaidőzhetőségére és az elkövetői   tudatállapot rekonstruálására… (Valószínűleg hasznára válna a mai ítélkezésnek is, ha a bíró a tárgyalás előtt Dosztojevszkijt is olvasna!)
Még sok példát említhetnénk abból a tengernyi irodalomból, amely így vagy úgy magán viseli a jog „holdudvarának” nyomát, de persze az irodalom emberei jól tudják, hogy a jog írott és beszélt nyelve túlnyomó részt kívül esik az irodalmi befogadás lehetőségén. Különösen áll ez maguknak a jogszabályoknak (a törvényeknek, rendeleteknek, utasításoknak) a szövegére, amelyeket a szerzői jog sem véd.
Ennél sokkalta izgalmasabb, égetőbb téma viszont az irodalom – egyáltalán: a művészet – szabályozhatósága a jog által. Ez alapvető kérdés: lehet-e a művészetnek jogi tartalma vagy fogalma? Ahogy az egyéni és a társadalmi élet minden más faktora, definiálható-e a művészet is a jog által? Ez a szólás- és gondolatszabadság korlátozhatóságának örökzöld kérdése, melyet főleg a politikai hatalom birtokosai szeretnek feszegetni és időről-időre feszegetnek is. Mintha kitörlődtek volna az emlékezetből a XIX. és a XX. század írók és költők ellen indított úgynevezett „erkölcsi   perei”,   amelyek rendre bebizonyították, hogy a műalkotás lényege sosem határozható meg a jog segítségével.   (A művészet nem definiálható, mondta ki egy ítéletében a német Alkotmánybíróság is, mivel bármiféle kanonizált definíciója elkerülhetetlenül a hitleri idők „elfajzott” művészetének problémájához vezethetne!) A történelem során viszont a cenzúra  volt az az intézmény, amellyel a hatalom --a (természet)jog megerőszakolásával -- évszázadokon át megpróbálta az irodalmat, festészetet, a zenét, a filozófiát, a képzőművészetet gúzsba kötni, az „erkölcstelen”, a „pornográf”, az „obszcén”, az „istenkáromló” és hasonló fogalmak segítségével.   Mára már nyilvánvalóvá vált ezek visszafordíthatatlan kiürülése. A XXI. században az írók és olvasók számára is nyilvánvaló posztulátum , hogy az irodalom és a művészet eredendően „nyitott” és nem képzelhető el olyan téma vagy felfogás, amely ne lehetne az ábrázolás tárgya. A schilleri maximát kell érvényesnek tartanunk: „Minden alól, ami pozitív norma s amit emberi konvenció vezetett be, művészet és tudomány fel van mentve”. Az alkotás tárgya bármi lehet, „csak fel tudjon emelni mindahhoz, ami nagy és szép és fenségesen emberi” -- mondja Schiller. Ezt valljuk mi is, tudva , hogy „a fenséges” jelző nem más, mint „az igaz” mai alternatívája, de valamilyen módon igaznak kell tekintenünk mindent, ami az emberi gondolkodás tárgya…
Szándékaink szerint minderről sokat fogunk értekezni még.
Különösen a cenzúráról, mely a szó szoros értelmében éppoly halhatatlan, mint maga az emberi természet.
Már az Ószövetség biblikus szövegében olvashatjuk ugyanis, hogy a papok halálra ítélik Jeremiást, mert a nép vezéreivel szemben kritikával mert élni. Szemükre hányta bűneiket, „a város ellen prófétált”. (Jeremiás  25.) Az írott történelem első könyvcenzúráját viszont valószínűleg a kínai Csin-dinasztia első uralkodója, Jing Cseng hajtotta végre, amikor Kr. e. 220 körül elrendelte Konfuciusz műveinek megsemmisítését. Pusztán azért, mert a császár feltételezte, hogy azok, szellemi erejüknél fogva, képesek lesznek akadályozni hatalma korlátlan  kibontakoztatását. De nem állt meg itt: biztonság kedvéért, hogy még az emlékét is kiirthassa a földi hatalmat oly vészesen semmibe vevő bölcsességnek, a Konfuciusz-tanítványok százait élve temettette el.
E rettenetes intézkedésével a császár egyben nem tévedett. Rájött, hogy mihelyt egy gondolat tárgyiasult formában (leírva vagy kinyomtatva) megjelenik a világban, az elpusztíthatatlanná válik. Nem lehet visszavonni, meg nem történtté tenni. Valamikor, valahogy hatni kezd a világon. Ez a felismerés sarkallta a kétségbe esett zsarnokot -- afféle ultima rációként – hogy ne csak a műveket írtsa ki, de a fejeket is, amikben azok tovább élnek.
Lényegében ez a gondolatmenet az alapja minden későbbi cenzúrának is. Amikor a jog  azt képzeli magáról, hogy uralkodhat az irodalom felett.

A továbbiakban fogunk még e kérdéskörrel foglalkozni ebben a lapban.