Tizenévesen vettem kezembe a modern világ egyik legegyszerűbb box fényképezőgépét. Akkor még csak éreztem, de nem volt tudatos bennem, hogy a világot úgy is vissza lehet tükrözni, ha nem egyszerűen leképezem. A permanens élmény újrafogalmazása, az átformálás kísértő ereje mozgat munka közben. Környezetem fotóművészként ismer és e műfajban szerzett három oklevelem tükrében ez érthető is. A műterem mellett már a digitális technikának megfelelő "labor" környezetre is szükségem van, ugyanis képeim a computeres utómunkák nyomán válnak véglegessé.
Megmaradtam kísérletező embernek, így folyamatosan feszegetem a fotográfia és a társművészetek, köztük a festészet közös határait. Képeim nem "szépek", mint egy természetfotó, de nem is "csúnyák, vagy visszataszítóak", mint egy jól komponált, környezetszennyezést bemutató felvétel. Sokkal inkább az általam valóság részeként definiált álmokat, belső utakat, történéseket, emlékeket dolgozok fel. Így mint minden kép, az én alkotásaim is gondolatokat, érzelmeket váltanak ki, csak egy kissé sajátosabb képi világ által. Ezért aztán azokkal az emberekkel, akik szép tájakat, városképeket, csendéleteket, vagy életképeket szeretnek, nehezen kerülök azonos dimenzióba. Munkáim előtt inkább azon befogadók időznek el, akik szeretnek felfedezni egy új világot, egy másik teret és időt. Ezért számomra egy kiállítás nagyszerű lehetőség arra, hogy az alkotó és a befogadók olyan közös szellemi dimenzióba kerüljenek, ahol az azonos nyelv által létrejött élmény teremti meg a teljes oda-vissza kommunikációt.
