Peti Sándor - Önvetület

Az Önvetület talán nem is olyan rejtelmesen hangzó cím, ha belegondolunk, hogy valójában milyen tartalommal bír. Részemről az „Önvetület” alkotói kifejezés, a fizikai leképezés mellett szellemi és érzelmi projekciót jelent. Valami olyasmit, mint amikor egy költő életútjának ismeretében verseit elemezzük. Az esetemben is minden egyes képem saját történéseim, gondolataim, érzéseim, konkrét tartalmi vetületei, melyeket ha egészében tekintünk, kikerekedik egyféle nagyon személyes önvallomás, önvetület.

Számomra az egyik legizgalmasabb dolog, amikor a kopogtatás után megnyíló "Ajtó mögött" felfedezek egy új világot, egy másik teret, időt. Részese és kiváltója lehetek a pillanat, vagy a pillanatok folyamatának, feszültségének, hangulatának. A történés képes bennem mindent újból fontosnak megítélni.

Gyakorlatilag nem a fizikai tér és idő a fontos, hanem az ott és akkor létrejövő szellemi kontaktusok. A kölcsönös látogatás nagyszerű lehetőség arra, hogy egy olyan dimenzióba ha úgy tetszik szellemi térbe kerüljek, ahol az azonos vizuális élmény teremti meg a kommunikációt. Tulajdonképpen ezek az újabb és újabb kapcsolati pontok is "Egy lépéssel közelebb" visznek ahhoz, hogy mindez megforduljon és én magam is befogadója legyek műveimnek.

Párizsi impresszió:  A fekete gyertya visz Párizsba barátom. Újra angyalként merülünk megtisztulva… Arte olvasom, a plafon alatt táncosok vetik bugyijukat s az éj bevonta agyunkat  jótékonyan.  Az utcán vetkőzöm, majd meztelenre a hotel portásnak is párizsi a szeme. Bicikli kerék gurul a lépcsőn fel, párja megbilincselte a Rue de Voltaire 57-et.  A fehér fal mellett örökít meg a festő s én őt, ahol körül minden cső.  A téren a nagy vörös száj csókjára vigyázz. Beszippant, tévedek, azt hiszem, vizes  leszek. 

Európai tanulmányi útjaimon készülnek az Impressziók sorozatom képei. Nem a város látványosságainak technikai bravúrral történő művészi megörökítése a célom, hanem sokkal inkább az általam érzékelt valóság, látvány, ha úgy tetszik atmoszféra szubjektív érzékeltetése egy összegzett impresszióba.

„Az impressziók realista elemei lágyan keverednek egymással átírva, átértelmezve a valós tapasztalatot, furcsa víziószerű világba vezetve be, amelyben a valóság képe díszletté nemesül, hogy méltó hátteret adjon látomásainak.” (Pfisztner Gábor esztéta, műkritikus )
Tánc(más)kép - A tánc csodálatos világát elődeim, kortársaim is már professzionálisan megfogalmazták (pl. Eifert János). Sokan jönnek még utánunk, akik közül jó páran még újra és újra meg fogják fogalmazni azt. Mert a tánc vonzása, látványa, gondolatisága, érzelmi extázisa az alkotó ember számára maga az akarat-megsemmisülés, vagy mint járni nem tudónak a repülés. Mégis nagyon tudatos felkészülést, munkát igényel a mozdulat- élmény, mozdulat-folyamat rögzítése, megőrzése.
A tánc hatása - Olykor éji szobám oltárán. Meggyújtok egy fekete gyertyát. Megigézve nézem játékát. Lassan árnyak járnak át. Fekete fénnyel körém úsznak. Lángjuk megmar mégsem fáj. Égi táncot jár megannyi sikítás. Minden árny megtalálja maszkját. Érzem rajtam is van már. Élő vagy holt adta rám. Nem tudom. Én is árnyként táncolok.

Úgy érzem, hogy világunkat felfogni, értelmezni, abban létezni csak úgy lehet, ha megkeressük az önmagunkhoz vezető őszinte utat. Ez a folyamat nem teljesen árnyék nélküli. A bennünk lévő műszer, azaz „Endográf ”, akarva-akaratlan folyamatosan rögzíti a mikor, hol, és milyen döntéseinket. Az „Endográf ” általam létrehozott műszó, ami nincs benne a szótárakban, bennünk van!

Tizenévesen vettem kezembe a modern világ egyik legegyszerűbb box fényképezőgépét. Akkor még csak éreztem, de nem volt tudatos bennem, hogy a világot úgy is vissza lehet tükrözni, ha nem egyszerűen leképezem. A permanens élmény újrafogalmazása, az átformálás kísértő ereje mozgat munka közben. Környezetem fotóművészként ismer és e műfajban szerzett három oklevelem tükrében ez érthető is. A műterem mellett már a digitális technikának megfelelő "labor" környezetre is szükségem van, ugyanis képeim a computeres utómunkák nyomán válnak véglegessé.
Megmaradtam kísérletező embernek, így folyamatosan feszegetem a fotográfia és a társművészetek, köztük a festészet közös határait. Képeim nem "szépek", mint egy természetfotó, de nem is "csúnyák, vagy visszataszítóak", mint egy jól komponált, környezetszennyezést bemutató felvétel. Sokkal inkább az általam valóság részeként definiált álmokat, belső utakat, történéseket, emlékeket dolgozok fel. Így mint minden kép, az én alkotásaim is gondolatokat, érzelmeket váltanak ki, csak egy kissé sajátosabb képi világ által. Ezért aztán azokkal az emberekkel, akik szép tájakat, városképeket, csendéleteket, vagy életképeket szeretnek, nehezen kerülök azonos dimenzióba. Munkáim előtt inkább azon befogadók időznek el, akik szeretnek felfedezni egy új világot, egy másik teret és időt. Ezért számomra egy kiállítás nagyszerű lehetőség arra, hogy az alkotó és a befogadók olyan közös szellemi dimenzióba kerüljenek, ahol az azonos nyelv által létrejött élmény teremti meg a teljes oda-vissza kommunikációt.