Peti Sándor

Önhangulat

Egymás helyett

A fehér falon vergődő halat megmentve
áttettem a zöldeskék mennyezetre,
mert a sósvíz éppen ott festette meg az eget
A hal hálás pillantással felém tekintve dugta kopoltyúját
a plafonon centisre duzzadt tócsába, így nyerve időt a létnek
Ezzel, mintegy letudva szamaritánus jó cselekedetemet
a földön kúszó bárányfelhőkben botladozva hátráltam,
hogy távolabbról is megvizsgálva a helyzetet
megállapítsam, minden rendben van
majd megnyugtató viszont pillantással néztem a halra,
amely pátoszias testtartással
és édeni tudattalansággal használva ki megértésemet
zuhant le a fehér felhők közé,
felcserélve piciny életterének közelségét az enyémmel.
Szememben a miért tetted kérdéssel rámeredve
válaszoltam helyette magamnak.
Így volt őszinte a szó.
Nem kellett magyarázkodni sem nekem, sem neki.
Láttam a szemében az -így jó veled- válaszát, amely
tökéletesen megegyezett azzal,
amit az előbb helyette magamnak válaszoltam.
Majd a fizikai lét kényelmét enyhítve,
ami szintén helyette tört rám,
felmenekültem a plafonra,
mert a sósvíz még mindig ott festette az eget
Néztük egymást mindketten vergődve
Láttam a szemében a miért kérdést
s láttam a szemében válaszomat is,
Jövőt idéző mozdulattal dőltem hátra fent az ég vízében
mert tökéletesen egyezett, a meg kellett próbálnunk válasz,
melyet egymás helyett adtunk önmagunknak

Emlék tánckép

A kerti diófa ágán rozsdafarkút
ringat a szél
Hangját ismerősen lükteti
megafonként
Álmos fekete ruhában lépkednek
emlékként
Megannyi múltbeli történés

Ablakokból világra néznek
mélázó szemek
Sokszor sírva takarják
megannyi kezek
Életfa körül táncukkal
kordont építenek
Vállukon sikolylepkék pihennek

Ébredés

Veszítek valóságot álomban felejtve
Menekülve a létiszonytól ébredve
Képek közt lebegek test nélkül érezve
határokat kiterjesztve deflorálva tereket
Talán még nem értem a közös éra termését
A súlyát vesztet agytestlétem remegését
szellemem maró harapó aktuskeresését
Nem érzem a forró combok levendula illatát
a vágycsövek és üregek valósnak vélt játékát
mégis kergetve illúziót képzeletmentesen
álmom valósnak idézi a vágyott képeket

Milyen lehetne?

Milyen lehetne?
Ha beléd bújhatnék csak úgy kamerával a kezemben,
Átitatnám magam veled s téged velem.
Látnék benned mindent, ami kint gyötör engem,
Látnék benned mindent, ami bent gyötör téged,
Vérfolyókban, könnycsatornákban úsznék sejtjeidhez.

Milyen lehetne?
Most idekint ölellek,
Látok lábadon egy csizmát
Piros, kék, sárga színekben nevetni,
Látom kivetítve lényed játékát,
Játszani szobád fehér falán.

Milyen lehetne?
Ha belém bújhatnál csak úgy kamerával a kezedben,
Átitatnád magad velem s téged velem,
Látnál bennem mindent, ami kint gyötör téged,
Látnál bennem mindent, ami bent gyötör engem,
Vérfolyókban, ködcsatornákban úsznál sejtjeimhez,

Milyen lehetne?

Milyen lehetne?
Most idekint ölelsz meg
Láthatsz oltáromon piros gyertyát,
Fénylő, vörös színekben táncolva,
Falamra festi lényem játékát.

Mondtad s mondtam,
Milyen lehetne, a most ezek vagyunk után?
Fröccsennek-e apró tintapatronok
Létünkbe, mint cikázó piros fonalak,
Melyek között áttáncolunk egymásban
nap, mint nap?

Mondtam, s mondtad,
Milyen lehetne, a majd leszünk után?
Ha majd rádobod tested egy képemre,
Melyet fénnyel festettem feketére,
Belehasít majd lelkem a tekintetedbe,
egy fekete gyertya táncoló fényében.