Marcellus Mihály a 2010-es évek elején lett ismert a római kori regényeivel, amelyeknek fókuszában az ókori Pannónia történetének elmesélése áll. Az évtized szinte minden esztendejében jelentek meg művei a témában, szám szerint tíz, többek között a Marcus Aurelius Pannóniában trilógia kötetei (Északi vihar, A Pannon, Az utolsó háború), amelyben tárgyi hitelességgel mutatja be a történelemben markomann háborúként elhíresült, mintegy tizenöt évet lefedő hadjáratot, és annak nyertesét, Marcus Aurelius császárt, aki ez idő alatt éveket töltött hazánk dunántúli régiójában.
Következzék a szerzővel egy rövid interjú, majd egy részlet a Birkózó című regényéből
Utóirat: A jelen irodalom egyik axiómája, hogy a műnek van eleje, vége és közepe, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Mit gondol erről?
Marcellus Mihály: Az én gondolatomnál fontosabb, hogy mit gondolnak erről az olvasók. Én úgy hiszem, szükség van erre, mert azt tapasztalom, hogy az olvasók zöme szereti a rendet, hogy értelmezni tudja a mesét. Vannak persze „renitens” játékok az idővel, de mégis, zömében ez a sarkigazság: kellenek az alapok, a pillérek, amin nyugszik a meseszövés. Egy eleje nélküli regény, vagy egy befejezést, katarzist mellőző regény okozhat ugyan figyelmet, de alapvetően a többség széttárná a kezét, mondván, hogy na, mi is volt ez?
A művei jellemzően történelmi regények. Bizonyára valóságos alapokon nyugvó, létezett és kitalált személyek történetei. Mennyi kutatás előz meg egy könyvet, illetve a kutatásai mennyiben jelennek meg egy, vagy akár több könyvben?
Abszolút megjelennek a kutatások a köteteimben, hiszen ókori regényeket írok, így kétezer év távlatából nézve azért elég sok dolog igényel magyarázatot. Az írónak ebben a tekintetben bizony történésznek, régésznek, nyomozónak is lennie kell egy személyben, hiszen hülyeséget nem lehet odakínálni az embereknek, és én ezt nagyon komolyan veszem. Valahol ez nemcsak szórakoztatás, hanem tanítás is, és ez a legeslegszebb az írói hivatásban. Úgy is mondhatnám, történelemtanárként is előrukkolhatok, de én szerencsére a kevésbé száraz részét képviselem a hivatásnak. Jó érzés, felelős érzés, kiteljesedés és szellemi kielégülés is egyben. A kutatás mértékéről annyit, hogy most alapvetően a Krisztus utáni II. században mozgok, ez pedig annyit jelent a számomra, hogy lehetőleg mindent tudnom kell erről az időszakról. A római hadseregtől a vallási életen, a táplálkozások, a kulturális sokszínűségen keresztül egészen az asszonyok viseletéig, mindent. Ez komoly időt vesz el az írástól, de enélkül nemigen érdemes nekifogni egy hitelesnek szánt regénynek.
Érez e szomorúságot, ha meg kell halnia valamely szereplőjének, veszteség ez? Volt már hogy meggondolta magát az írás közben szereplője sorsát illetően?
Jó kérdés. Elhíresült rólam, hogy a női hőseimet gyakorta kivégzem. Hát most szeretném megkövetni minden női olvasómat. Nem öröm megválni egy-egy gyönyörű asszonytól a kötetben, és vérzik is a szívem, mikor ezt kell cselekednem. De tudniuk kell, kétezer évvel ezelőtt éppen fordítva alakult az élet, mint manapság. Most nagyon sok özvegyasszony van, aki túlélte a férjét, akkoriban éppenséggel az asszonyok hagyták el a párjaikat gyermekágyi lázban, szüléskor, vagy később. A férfiak sok esetben magányosak maradtak. Valójában ezt az időszakot is hitelesen próbálom bemutatni, ezért alakul így. Másfelől én nemigen szeretem a happyendet, bár az élet persze szolgáltat erre is néha példákat. Sok esetben maga a főhős – és itt már férfiakról is beszélünk – sem éli túl a kalandot. Miért? Mert az életben így is alakulhat a történet. Amúgy persze, vérzik a szívem értük is. A második kérdés: nem, soha nem gondoltam meg magam az illető sorsát illetőleg. Minden karakter első pillanattól magában hordja a végzetét.
Melyik a kedvenc szava?
Először: melyik nem. A mekegő „e” betűs halmazoktól kiver a víz, mint például az „elkedvetlenedhetek”-től és társaitól, amikből aztán van itthon elég, Dunát lehet rekeszteni velük. A török hozományból származó szavak némelyike sem mondható a kedvencemnek, főként az ü-k meg az ö-k miatt talán. Valahogy jobban szeretem az ilyet: állampolgár. Nyitottabbnak érzem az ilyen szavakat, messze csengőbbnek, zengzetesebbeknek. Konkrétan az egyik kedvenc szavam: Bátorság.
Egy kis műhelytitok, ha van. Mi a módszere? A történet vége van meg előbb, vagy az eleje, esetleg a főszereplő személyisége, vagy cselekedete, vagy egy történet, ami kibontakozik és történetet történetbe kapcsol?
Sok módszer van, akad olyan, aki fordítva tervezi meg a regényt, fejjel lefelé állva a história vázlatolásában. A cél mindenképpen az, hogy cselekmény szempontjából ritmusos, logikus, emberi léptékű sztori szülessen. Csak ezt élvezik az olvasók. A magam részéről azon vagyok, hogy kerek mese alakuljon ki. így a gyakorlat először az egész sztori kitalálása, az elejétől a végéig. Miután lemodelleztem magamban a megírandó a regény szüzséjét, kialakítom az arányokat. Legalább ilyen fontos a főhős, a hősök kitalálása, a karakterek felépítése. Egy dologra nagyon ügyelek: hogy a szereplőimmel találkozzam mindennap, kapcsolatot tartsak velük, hogy a szememben fokozatosan emberivé váljanak. Magyarán, a lehető legélőbb karaktereket kell megfaragni, és azt ültetni a könyvbe. Olyanokat, akikkel akár az utcán is találkozhat az olvasó. Ha egy figurámnak vannak hétköznapi jellemzői, mondjuk köhögős, mint A Pannon című regényemben Maximianus, a nagy hős, az jó, mert az olvasó nemcsak egy elérhetetlen, magasztos márványszobrot lát a megénekelt karakter helyében, hanem egy hétköznapi embert. Ugyan ki gondolná egy Marcus Valerius Maximianus nevű, pannoniai származású római hadvezérről, hogy köhögni szokott? Mégis ez teszi emberivé az alakját. A módszerről még annyit, hogy mivel megtörtént események mentén dolgozom, lényegesen kevesebb fikcióval (bár kell a hézagok kitöltésére ez is), ez sok mindent meghatároz, hiszen a valóság megkerülhetetlen.
Lehet, hogy a kérdés túl pátoszos, de mit tart a legfontosabb emberi tulajdonságnak?
A tiszteletet. Mondhatok többet is? Hűség. Odaadás. Elkötelezettség. De ezzel párhuzamosan: az erő, a kitartás, a harcosság a jó ügyért. De mindemellett még: érzékenység, finomság, nyitottság. Ezek mind, és hiszem, hogy egymás mellett összeegyeztethető tulajdonságok, amik nem rúgják ki összeférhetetlenségük okán az adott személy lelkét. Klasszikus idea, tudom, de mi mást mondhat egy klasszikus korról író férfi, aki nemcsak szellemben, de testben is szeretne az antik ikonokhoz hasonló lenni. A klasszikus idol számomra ez, de ami lerombolja e márványszobrot, az a jelen gyalázatos tulajdonságai közül való. A nyerészkedés, az előnyökért való hazudozás és a megalkuvás. A gyávaság. Bár ennek is van több szintje. Kevésbé vetem meg azokat a gyávákat, akiknek nincs módjuk harcolni, nincs tehetségük sem hozzá, ezért inkább begubóznak és hallgatnak. Sokkal megvetendőbb az, aki azért dugja fejét a homokba, hogy kivárjon, és előnyöket nyerjen a hallgatásával.
Ha város lenne, melyik lenne?
Kisváros. A legkisebb. Elegem van a semerre sem vezető óriástelepülésekből, ahol mindenki mindenkinek az ellensége. Ahol már az egy emeleten lakók sem ismerik egymást, akkora az az emelet. Kisváros, a maga nyugalmával. Ahol még emlékeznek az emberek arra, hogy a jó levegő, meg az őket körülvevő természet nem legyilkolni való ellenség, hanem gyógyszer. Ahol a csendnek értéke van.
Ha folyó, merre folyna?
Ne térjünk elő a Mindenható ötletétől. Jó az alapvető szisztéma, hogy forrástól a tengerig. Fokozatosságra tanít, bővülést mutat, szétterülést, folyamatot. A folyam folyamatot tanít (a szerző nevet). Ez így jó. Konkrét folyó esetében, ha netán erre vonatkozott a kérdés, hát megelégszem a jó öreg Danuviusszal, amely szépen átfolyik Pannónián, és imádom azt a kanyart, amit északon, az országhatártól nem messze tesz meg. Van talán a környéken szemkápráztatóbb rész ennél?
Megszámolja -e, megméri-e maga körül a világot? Mit gondol a végtelenről?
Próbálok erős szemüveggel fókuszálni a világra, és itt nemcsak fizikailag gondolom. Elég érzékeny vagyok mindenre és kritikusnak is érzem magam, bár igyekszem nem bántóan tenni ezt. Mindent látni akarok, mint egy gyerek, akinek új minden, vagy egy jós, aki azt vizsgálja, bejöttek-e a jóslatai. Én úgy gondolom, minden felelős felnőttnek így kellene kutatnia a világot, mert így vonhatjuk le a konzekvenciát, hogy már megint mit barmoltunk el vagy esetleg mit csináltunk jól. Megmérem azt is, mennyi lábnyomot hagyunk magunk után és ezek a nyomok jót tesznek-e a világnak, vagy az utánunk jövőknek. Valószínűleg már jócskán összetapicskoltuk a bolygónkat, és ez nagyon nem jó. Hülyék vagyunk. Gazdag, túlfejlett hülyék, akik alig látunk előre. Csak magunkat látjuk, a mikrovilágunkat, az egy lépésen belüli nyereségeinket. De a távlatot nemigen. A végtelen? Jó az úgy. Nem értjük a végtelent, de legalább legyen valami, ami pátoszos. A végtelen az, ami egy-egy fejét is használni tudó embert rádöbbenthet, hogy nem tudhatunk mindent. A végtelen egy olyan teszt, ami megmutatja, mennyi értelme van az ittlétünknek. Szeretnénk ezt magunkénak érezni, megérteni, felöltözni, hiszen a vallásban is ott szerepel a végtelen élet lehetősége. De ezt egy másik síkon, a szellem síkján lehet leginkább megérteni. Jó, hogy van nekünk, ha másért nem, hátha azért, mert egyszer alázatosabbak leszünk tőle.
Rövid ismertető a részlet előtt...
"Róma, a II. század utolsó évtizedében.
Commodus uralmát egyre többen kezdik hasonlítani Néróéhoz, s megalomániájában talán túl is tesz rajta. A magát istennek képzelő császár egyetlen dologra, a sportra, a gladiátorviadalokra koncentrál egyedül, nem csoda hát, hogy kegyeit nem az államférfiaknak, hanem az aréna hőseinek osztogatja.
Ilyen módon kerül az udvarába egy fiatal birkózó is, akinek a sors sajátos utat jelölt ki Róma történelmének forgatagában. Ki ő? Honnét jött? Milyen végzet folytán került az események fősodrába? Cselekedetei átkot vagy áldást hordoznak-e a birodalom szempontjából?
Marcellus Mihály e regénye a laza kapoccsal összefűzött Commodus trilógia befejező része. Amíg az Isten lehettél volna című kötetben megismerkedhettünk az ifjú Commodus császárrá válásával, atyja, Marcus Aurelius halála után, addig A bosszú szolgáiban szinte csak utalásszinten van jelen, s inkább az általa irányított korszakot ismerhetjük meg. Most azonban e kötet az ő uralkodásának végét mutatja be és az azt követő történelmi forgatagot, az írótól megszokott hitelességgel és regényességgel."
Az ünnepség szűk körben zajlott; talán ötvenen voltak jelen Commodus étkező csarnokában, a palota Coenatio Iovis elnevezésű termében. Az óriási helyiségben, amely önmagában arra volt hivatva, hogy lenyűgözze az ide látogatókat, a szerencsések kerevetekre heverhettek, közben falatozhattak és bőven fogyaszthattak a világ legízletesebb boraiból. Ében bőrű táncosnők vonaglottak az emelvényen, némelyik éppen csak egy aprócska, leopárdbőr mintás ágyékkötőt viselt, de többségében még az sem takarta őket. Műsoruk végén maguk is csatlakoztak a kereveteken mulatozókhoz, s hamarosan fekete testük összesimult a fehér tógás urakkal. Vidám dobszó kapott szárnya, cikornyás fuvolaszólamok lendítettek az ünnepi hangulaton, amelynek az volt a célja, hogy a világ urának tisztelegjen, harmincegyedik életéve ünneplése alkalmából. A félig ittas szenátorok – a trón megingathatatlan alattvalói, történjen bármi is –, s a mellettük kitartó katonatisztek örömmel emelték magasra kupáikat, hogy köszöntsék a Felséget, az új nevet viselő Szent Város istenségét.
Commodus a középső emelvényen lévő legnagyobb kereveteken a rokonaival osztozott. A nővéreivel és azok férjeivel mulatozott csak, bár közülük némelyik láthatóan nem élvezte az ünnepségnek ezt a fajtáját. Marcia is megmutatta magát, de egy kissé távolabbi kereveten hevert, mintha jelezné, hogy nem kíván azonosulni a nyálcsorgató udvaroncokkal. Ám az uralkodót ez nemigen érdekelte; ennél sokkal több örömöt nyújtottak a körülötte kéjelgő férfi és női kegyencek, akik örömmel engedelmeskedtek mindenfajta, még a legalantasabb óhajának is. Amikor Commodus súgott valamit, eme társaságból két férfi gondolkodás nélkül lesodorta az asztalról a gyümölcsökkel teli tálcákat, levetkeztek és szeretkezni kezdtek önfeledten, minden visszafogottság nélkül. A világ ifjú ura pedig vihogva figyelte az üzekedésüket, mintha valami remek sporteseményt látna.
Pertinax szándékosan távolabb maradt a császár köreitől, bár a meghívása Commodus közvetlen közelébe szólt. Betegességre, fáradékonyságra hivatkozva hátul maradt, sőt, előre elnézést is kért, ha előbb távozna az ünnepségről. Commodus erőszakosságát ismerve, tartott tőle, csak azért is maga mellé fogja parancsolni, ám nem így történt. A császár válasza megértőnek tűnt: jobbulást kívánva elfogadta a kérelmet. Látva most, hogy mi zajlik az uralkodó közelében, Pertinax dicsérte a maga bölcsességét, hogy nem kell e fertelmességek közvetlen szemtanújává lennie. Inkább mértékletes borozgatás közepette kellemes beszélgetést folytatott Severusszal, a barátjával, aki maga is többre becsülte ezt, mint az erkölcstelen, részeges tivornyát. Severus sokat mesélt Pannóniáról, ahová helytartói megbízatása szólította, s ahol kiváló katonákat képezhetett. Mivel Pertinax maga is sok időt töltött ebben az északi tartományban, és jó emlékeket táplált azokból az időkből, amikor Marcus Aurelius vezérlete alatt sikerült kizavarni a germánokat és a szarmatákat e földről, igazán élvezte a hallottakat s a szavak nyomán elébe idéződő emlékeket. Severus végül meghívta Pertinaxt, hogy amint el tud szakadni a város igazgatásának teendői mellől, látogassa meg őt a felső-pannóniai Carnuntumban, és a saját szemével győződjön meg a sereg erejéről. Pertinax felvillanyozódott. Azonnal megígérte, hogy amint szabad ideje lesz, eleget fog tenni a meghívásnak. Még a gondolat is fellelkesítette, hogy ennek az elfajzott városnak a bűzös levegője után végre érezheti a fegyverolaj egész tábort átlengő szagát, hallhatja az egyértelmű parancsokat, tapasztalhatja azok fegyelmezett betartását. Egy katona számára nincs ennél nagyobb öröm. Severus szavai újra felidézték benne a katonai élet egyszerű szépségét és tisztaságát, s egyben ráébresztették, hogy most mennyire rossz úton jár. Szíve szerint azonnal visszamondta volna a városi praefectus tisztségét; csupán az akadályozta ebben, hogy nem érezte katonához méltónak a megfutamodást. De az undor ott volt benne, és a végtelen megvetés mindaz iránt, amelynek szolgálatába állt.
Amikor Commodus színe előtt abbamaradt a férfiüzekedés, a részeg császárnak újabb ötlete támadt. Vérre szomjazott. Kijelölt két gladiátort, aztán arrébb vitette az asztalokat, hogy a kerevetje előtt megfelelő nagyságú szabad tér alakuljon ki. Ide parancsolta az atlétákat, majd utasította őket, hogy életre-halálra küzdjenek. Azt is hozzátette, aki megöli a másikat, olyan jutalmat kap, aminek egész életében örülni fog.
A mérkőzés híre Pertinaxt és Severust is kíváncsivá tette, így mindketten maguk is közelebb mentek az arénának kinevezett területhez. Laetus és Eclectus is hátulról furakodott a hevenyészett porond szélére; úgy tűnt, ők sem érdeklődtek az eddigi műsor iránt. Közben mindenki azt vitatta meg, Commodus vajon miféle kinccsel teszi gazdagabbá a győztest. Még az is felmerült némelyekben, hangot is adva ennek, hogy valamiféle állami tisztséget vagy magasabb rangot oszt váratlan kegyelméből a nyertesnek.
Egy testes gall és egy szőke germán harcos csapott össze a vendégek feje felett. Első lendületükben – a várhatóan jelentős díjtól fellelkesülve – olyan hévvel estek egymásnak, hogy néha kisodródva a kijelölt szabad térről, a vigadozók közé zuhantak. E támadásoknak sok esetben asztalok és kerevetek látták kárát, hiszen a hatalmas testek súlya alatt nem egy bútor tört porrá. Még a mulatozók közül is megsérültek néhányan, ám Commodust és környezetét ez a legkevésbé sem zavarta.
Egy idő után a germán kezdett felülkerekedni. Magasabb volt, ráadásul erősebbnek és mozgékonyabbnak is bizonyult, amit talán a fiatalabb mivoltával lehetett magyarázni. Többször sodorta földre az ellenfelét, ütötte, ahogy bírta. Az idősebb gall minden csapásnál hatalmasat nyögött, mintha éppen ez törné meg az ellenállását, ám minduntalan összeszedte magát. Commodus kacagva figyelte harcukat, közben hátrahanyatlott, hogy a kerevet mögé hányjon, majd mintha mi sem történt volna, tovább éljenezte a gladiátorokat.
A germán lassan teljesen a gall fölébe került. Ökölcsapásai véres masszává tették az ábrázatát, rúgásai lila foltokat eredményeztek a testén. Ám a vörös hajú harcos csak nem adta fel, minduntalan feltápászkodott a földről. A germánt láthatóan idegessé tette, hogy nem tud olyan könnyedén elbánni vele, mint ahogy az elején képzelte, ezért vakmerősen megragadta, hogy a magasba emelve, a gerincét a térdén törje el. Sikerült átnyalábolnia, valamelyest fel is emelte a karjába, ám ebben a pillanatban a gall életre kelt, mintha meg sem érezné az addigi verés fájdalmait. Belecsimpaszkodott a germán nyakába, átfogta azt a karjaival, majd mielőtt a kolosszus a térdére vágta volna őt, egyetlen gyors mozdulattal eltörte a nyakcsigolyáját. A csont hatalmasat roppant, még a távolabb ülők is jól hallották. Nem egy jelenlévő asszonyság sikkantott fel tőle. A győzelemre esélyes germán óriás a térdéről a földre terült, ott is maradt mozdulatlanul. A gall ellenben enyhén pihegve emelkedett fel az éljenző nézősereg feje fölé, közben a győztes diadalával emelte magasba véresre mart kezeit.
Az egybegyűltek ujjongó zsivajjal köszöntötték a jobbikat, tapsvihar futott végig a kerevetek között. Commodus maga is összeütötte a tenyerét. Közben innen is, onnan is hallani lehetett, hogy vajon milyen életre szóló jutalomban részesül majd a győztes.
A beállt csendben Commodus nehézkesen feltápászkodott, majd odalépett az egyik ajtónálló katonához. Vihogva kihúzta a gladiusát, majd bizonytalan lépésekkel visszasétált a porond közepébe. Amint közeledett, a gladiátor a térdre hullott előtte, de így is csaknem olyan magas volt, mint ő.
Commodus megemelte a gladiust, és a gall mellkasának nyomta. Meg is lökte a pengét annyira, hogy a hegy felsértette a bajnok bőrét, még a vére is kiserkent. A gladiátornak a szeme sem rebbent.
– Ha úgy tartaná kedvem, megölhetnélek! – kiáltotta Commodus, majd elhajította a kardot, úgy folytatta: – De nem öllek meg. Élj, az életed a tiéd. Ez a jutalmad!
A közönség néma maradt. Mindenki nagylelkű és mecénáshoz méltó adományra gondolt, ezért egyszerűen nem értették Commodus döntését.
– Azt mondtam, olyan jutalomban részesül az, aki megöli a másikat, aminek egész életében örülni fog. Az életének biztosan örül! – kiáltotta szinte magyarázatképpen a császár, majd kacagni kezdett, mintha valami remek tréfa hangzott volna el. A kegyencei maguk is színpadias hahotában törtek ki, ami lassan átragadt az egész vendégseregre.
Pertinax csendben bámulta az eseményeket. Commodushoz méltó megoldás – nyugtázta magában. Severusra pillantott, aki szintén nem nevetett. Talán már ő is, aki korábban feltétlen híve volt a császárnak, hozzá hasonlóan gondolkodik?
A lakoma folytatódott. Miután a győztest és a tetemet eltüntették a csarnokból, az asztalok és kerevetek visszakerültek a helyükre. Friss ételadagok érkeztek, ám ami még nagyobb örömöt jelentett, ledér ruhás szolgálónők újabb bormennyiséget vittek körbe, hogy megtöltsék az üres kupákat. Némelyikük csapdába került: egy-egy mohóbb vendég magához húzta, és nem is engedte tovább. Ma, Commodus születése ünnepén mindent lehetett.
Pertinax észrevette, hogy Marcia eltűnt a helyiségből. Nem értette az okát, hiszen ez mégis csak engedetlenségnek minősülhet az uralkodó szemszögéből. Persze, nem a felségsértő magatartás miatt nyugtalankodott, sokkal inkább azért, nehogy bántódása essék. Igazán kedvelte őt, és azzal is tisztában volt, az, hogy Commodus még valamelyest kezelhető, az ő személyes erejének köszönhető.
Hamarosan megnyugodhatott. Amint a vendégek elmélyedtek az evés-ivásban, le is csendesedtek valamelyest. Ekkor váratlanul kürtszó harsant, nyomában oldalt megnyílt a terem főbejárata. Felcicomázott, kifestett és igazán szemet gyönyörködtető udvarhölgyek koszorújában megjelent Marcia, aki e kivételesen bájos csoportot egymaga is túlszárnyalta istennői szépségével. Ez Commodusra is hatást gyakorolt, mert azonnal letette a serlegét, még a vele beszélgetőket is arrébb tolta. Az egész teremben csend lett, minden szem a császár ágyasára tapadt.
Marcia, kilépve a hölgykoszorúból, tisztelettudóan megindult Commodus felé. Fenséges, légies mozdulatai figyelmet vívtak ki mindenki előtt, ahogy lassan, méltóságteljesen meghajolt ura előtt. E szertartásos jelenettől néhányan maguk is abbahagyták az evés-ivást, felkeltek a helyükről.
Marcia felemelkedett, majd tisztelettel szózatot intézett a császárhoz.
– Uram, mindenem! Immáron jó néhány esztendeje annak, hogy az istenek ajándékkal jutalmaztak engem. Ajándékom nem kevesebb, mint az, hogy a világ urának közelében élhetek, s társamnak tudhatom őt. Lehet-e asszony nálamnál boldogabb? Létezik-e ezen a földön olyan valaki, aki többet kapott az Égtől, mint én? Bizton állíthatom, nincs olyan a világmindenségben.
Hálás vagyok azért, hogy részese lehetek létezésed és uralkodásod csodájának, uram! Engedd meg, hogy kifejezzem imádatomat a születésed nagyszerű ünnepén azzal, hogy ajándékkal kedveskedem neked. Kérlek, fogadd el csekély ajándékomat ezen a dicső napon. Ám tudd, a szívemben mindeme látható adománynál sokkal több a hála, hogy megosztod velem életedet. Két ajándékot teszek eléd: a kincset és annak hordozóját. Mindkettő a tiéd, rendelkezz vele.
Amint befejezte, tapsolt, s e jelre újra kürtszó trillája hangzott fel. A hölgykíséret tagjai között felbukkant egy hatalmas termetű férfiú, akinek izmait mintha márványból faragták volna. A testére kent nemes olaj még magasztosabbá tette alakját. Fejét aranyos szálak és babérkoszorú díszítette, arcát festékkel emelték még látványosabbá. Egyetlen ágyékkötőt viselt, amely nem sokat takart duzzadó férfiasságából. Előre nyújtott jobb karjában díszes kis párnát tartott, ezen pihent a világ legnagyobb rubintja, amit emberi szem valaha is láthatott.
Pertinaxt nem érdekelte a drágakő. Az atlétában azonnal felismerte Narcissust. Elsőre nem is tudta, mit érezzen ettől. Végül inkább a nyugtalanság került fölénybe a lelkében. Valamint a féltés, hogy kedvence teljesen kiszolgáltatottá válik az oroszlán barlangjában.
Commodus a robajló taps közepette felkelt a kerevetről, közben le sem vette a szemét a drágakőről. Amint felemelte a párnáról, elképedve vizsgálta a méretes ajándékot.
– Kincset kaptam olyan valakitől, aki maga is kincs. S valóban, még az én isteni szemem sem látott ekkora drágakövet. Mi másért találták hát, mint azért, hogy az enyém legyen. Köszönöm, Marciám, hogy egy ilyen kivételes szépséget hoztál nekem, amely jól illik nagyságomhoz. Sok ajándékot kaptam már ma, és fogok is eleget az elkövetkezendő napokban, de ezt semmi nem múlhatja felül.
Magasba emelte a rubint, amely bársonyosan vereslő villanásaival szinte megbabonázta a jelenlévőket.
– És most hadd nézzem a másik ajándékot – mondta jó kedvvel. – A bajnok, akit ez egyik legerősebb embernek ismer a Város, íme, az enyém lett.
– Felséges uram, egészséged és híres erőd megóvására szántam neked – mondta Marcia. – Hasznát veheted, ha az ő segítségével edzed izmaidat, hogy megtartsd azt a csodálatos külsődet, és páratlan fegyverforgatói képességedet, amely méltán sorol az istenek közé.
– Edzőm és tanácsadóm! – nevetett Commodus. – Valóban: ki más lehet méltó e feladatra, mint Narcissus, akit még soha nem győztek le az arénában. Nagylelkű vagy, Marciám, köszönöm az ajándékodat. Kérlek, foglalj helyet mellettem, s ünnepelj az oldalamon.
Marcia meghajolt, majd Commodus kerevetje felé indult. Amint közeledett, úgy takarodtak el a részeg kegyencek, a feslett meztelenkedők, a császár kéjenc kiszolgálói. Még a kapatos nővérei, s azok férjei is arrébb húzódtak. Marcia érkezésével megtisztult Commodus környezete, méltóbbá lett egy császárhoz. Pertinax elégedetten mosolyodott el ezen.
A szerző megjelent könyvei :
A veterán/Aquincum farkasa (két regény egy kötetben) Gold Book, 2013
Maszada – Az utolsó szikla Diaszpóra (Izrael), 2013
Északi vihar (Marcus Aurelius Pannóniában I.) Gold Book, 2013
A Pannon (Marcus Aurelius Pannóniában II.) Gold Book, 2014
Az idő tava (Tutanhamon végnapjai) Historycum, 2014
Az utolsó háború (Marcus Aurelius Pannóniában III.) Gold Book, 2015
A trónbitorló Gold Book, 2015
Isten lehettél volna (A valódi Commodus) Gold Book, 2016
A bosszú szolgái Gold Book, 2018
A birkózó Historycum, 2019