Ha a szimbólumok között kutatunk, keresve a legismertebb, leggyakrabban előforduló jelképeket, az elsők között minden bizonnyal a virágra bukkanunk.
E több százéves múltra visszatekintő, az irodalomban és az ábrázoló művészetekben egyaránt kedvelt motívumra.
A hazai kortárs művészet egyik legismertebb és legizgalmasabb „virágfestője” Orvos András, akinek művészetében e régi szimbólum új jelentésrétegekkel és hangulatokkal öltött testet.
Orvos András vallottan az „egyképes” festők közé tartozik. Életművének jelentős hányadát egyetlen motívumnak, a virágnak, és a vele kapcsolatos festészeti problémáknak szenteli.
A témaválasztásból adódóan, ritkán reflektál közvetlenül társadalmi kérdésekre, noha alkotásai mögött természetszerűleg meghúzódik a kor atmoszférája és (olykor egy-egy konkrét történéshez kapcsolódó) életérzése is.
A fiatal, eredetileg textiltervezőnek készülő művész lelkesen vetette bele magát a 60-as, 70-es évek „avantgard művészeinek” pezsgő-forrongó, bohém-világmegváltó szellemi életébe. Alig volt valamirevaló kulturális esemény, ami nélküle zajlott volna: a legendás No1 csoport alapító tagja, a balatonboglári kápolnatárlatok állandó szervezője és résztvevője. A művészre a képek tanúsága szerint, hatottak a kor divatos irányzatai, ám legtöbbet mégis a kortárs művészbarátoktól tanult. Nem csupán képzőművészektől, de íróktól, költőktől és „színpadi emberektől”is. Ami persze nem meglepő, hiszen Magyarországon éppen ez idő tájt virágzik a performansz, e sajátos, összművészeti irányzat, ahol együtthat irodalom, zene, színház – és képzőművészet. Ebben az egymás munkáira szüntelen reflektáló, önfeledt légkörbe az útkereső művész hamar rátalált saját önkifejezési módjára és eszközeire. No és a motívumra, mely innentől kezdve művészetének központi eleme lesz. A legendás állatkerti kiállítás után érdeklődésének középpontjába a virág, mindenekelőtt a rózsa került, ami ecsetje alatt, -felnagyítva és geometrikus szerkezetekkel kiegészülve, - csakhamar személyes védjegyévé vált.
A művész éles kontúrokkal megrajzolt, élénk színvilágú virágai a valóság és a képzelet határmezsgyéjén születtek. Bennük lüktetnek a távoli gyermekkor emlékei: kertekkel övezett, békéscsabai utcák színkavalkádja, a szülői házban nyíló virágok derűje, használati eszközök népies motívumai. Az egymásra rakódott személyes élményrétegek mellett pedig olykor egymásnak feleselő irányzatok hatásai jelentkeznek: a hard edge hűvös szenvtelensége, ami ezúttal harmonikusan vegyül a pop-art harsogó színvilágával és ironikus hangnemével. A lágy szirmokat és egyéb növényi részeket síkmértani formák, éles átlók és egyenesek metszik, máskor önmagába visszatérő kör fut keresztül a virágokon.
Orvos András, mintha emberi-művészi alkatában is jelenlévő kettősségnek engedelmeskedve szorítaná szigorúan zárt, „rendezett” formák közé a buján áradó, néhol a keretet is szétfeszítő, szenvedélyesen izzó növényi elemeket.
Az organikus és statikus, mértani idomok sajátos feszültségekkel telítik az alkotásokat, csakúgy, mint a „félbevágott” alakzatok. A kollázsszerű festmények képes levelezőlapokra emlékeztetnek, melyeket a művész játékos kedvvel szétvagdosott, hogy aztán az egyes darabokat talmi keresetlenséggel egymás mellé rakosgatva, újjáfesse a lapot. Orvos András virágképei gyakran keltenek erotikus képzeteket. A plasztikusan domborodó, érzéki szirmok – néhol finom áttételeken keresztül, olykor viszont már-már frivol egyértelműséggel, - keltenek biológiai képzettársításokat.
A virágtéma a 70-es évektől napjainkig Orvos András művészetének állandó szereplője maradt; még ha időnként (egyéb, esetenként intellektuálisabb, absztrakt vagy félabsztrakt témák mellett) főszereplőből mellékszereplővé is kell válnia.
