Németh Árpád festőművész

Maczkay Zsaklin író, művészeti publicista elemzése

Maczkay Zsaklin - Arc- álarc - identitás

Mit láthatunk, és mi rejtőzik a maszk mögött?

Németh Árpád festőművész alkotásai nyomán

A téma örök és kimeríthetetlen, - ahogy mondani szokás, - s mint ilyen, évezredeken átívelő gondolattársítások sorát indítja el. Az álarc és vele együtt az átváltozás igénye egyidős az emberiséggel, mely változó tartalmakkal ugyan, de végigkísérte a kultúrák fejlődését. Köztudott, hogy a maszk az ősidőkben, illetve az animista és a sámánisztikus népeknél mindmáig, a mágikus-vallási rítusok kelléke. Viselőjét természetfeletti képességekkel, vagyis a felöltött állat vagy mitikus lény erejével ruházza fel. Hasonlóan ismert az álarc színházi felhasználása is az emberi kultúrák hajnalától; Európában, az ókori görög színház megjelenésétől fogva. A „varázslat” a maszk sajátos kettősségében rejlik, ami egyfelől a rituális elrejtőzés eszköze, másrészt viszont a kiemelésé, a mélyebb karaktervonások és a tudattalan tartalmak felmutatásáé. Az álarchoz kapcsolódó, legnyilvánvalóbb asszociáció a szerep és a szerepjátszás fogalma, aminek csakhamar létrejött egy átvittebb, a köznapi használatra utaló jelentésárnyalata is. A mai, posztmodern társadalmakban, - a Max Weber-i szóhasználattal élve – „elvarázstalanított” kultúrákban természetszerűleg átalakult a maszk jelentése és rendeltetési köre.

Mindamellett viszont, mintha a történelem tengelyén előrehaladva, mind gyakrabban néznénk szembe az álarc hétköznapi megjelenésével, s az általa felidézett szerepkonfliktusokkal. Ez nyilván összefügg azzal a ténnyel, hogy a modern világban az emberre osztott szerepek és a társadalmi érintkezések egyre differenciáltabbá válnak, és ebben a szövevényes hálóban minduntalan fölmerül a kérdés: kik vagyunk valójában a szerepek mögött?; mennyit láttatunk (láttathatunk?) abból a mindennapokban? s hogyan érint bennünket, ha olykor félrecsúszik a maszk?
A kérdések szinte kimeríthetetlenek, mint ahogy végtelen (másrészről pedig nyitott, azaz végérvényesen le nem zárható) a rájuk adott válaszok (választöredékek? válasz-kísérletek?) száma is.

A fentiekhez hasonló gondolatok/problémák gyakori témák a mai, kortárs képzőművészetben is.
A sok különböző megjelenítés, nézőpont közül ezúttal Németh Árpád festőművész – témához kapcsolódó – alkotásaiból emelnénk ki néhányat.

Németh Árpád életművében – különösen a korábbi alkotói korszakokban, - jelentős helyet foglalnak el a filozófiai gondolatokat közvetítő maskarás jelenetek, ahol a karneváli figurák az életben folytonosan zajló színjátékra utalnak. A Shakespeare-i értelemben vett drámára, mi szerint tudjuk, „Színház az egész világ.” E mindennapi szerepek foglalkoztatják a művészt: az álarcok mögött megbúvó valódi arcok, a rejtőzködés által előidézett emberi játszmák.
Az „én” szemszögéből nézve pedig a ránk rakódott szerepek alatti „én-kutatás”, az identitáskeresés dilemmái. Németh Árpád alkotásai tehát sokféle látószögből villantják fel az álarc-problematika különféle aspektusait. Az ide vonatkozó képeknél, - ahogy a művész teljes életművében, - megfigyelhető a konkréttól való egyre erőteljesebb eltávolodás. Vagyis a félabsztrakt vagy akár a teljesen nonfiguratív képek előtérbe kerülése.

A következő kép – megítélésem szerint, - a művész egyik legizgalmasabb alkotása; sajátos létértelmezés és önértelmezés. A gyűrt felületű, rétegelt hatású festmény az ember, szűkebb értelemben véve, a művész szerepeit kutatja. Ha úgy tetszik, a művész világban való „megjelenési formáit”. Ez, mélyebb értelemben véve, nem csupán „forma”, hanem a művész világban való létezésének módja is. A kérdés valahogy így hangzik: ki ez a művész, akinek sziluettjét fölfedi a mű? A világ furcsaságain és önmagán is nevető bohóc, mint ahogy a hosszú, bohócsipkára emlékeztető forma következtetni engedi? Aki (legalábbis részben, ahogy személyes ereje engedte) túllépett a nagy-nagy felismeréseken, és mindazokkal együtt a legnagyobb csalódásokon is. Így, mint akinek már nincs sok vesztenivalója, bátran nevethet mindenen, pont úgy, ahogy egykor a bolondnak álcázott bölcs, az udvari bohóc. De az is lehet, hogy nem nevet. És – bohócsipka helyett, - glóriaszerű aura az, ami fölsejlik körülötte? „Az alapos megfigyelőnek” még valami szembetűnik a festményen: az alsó képmezőben elhelyezett vékonyan kirajzolódó, félig takarásban lévő arcmás – a művész saját portréja. A félig kirajzolódó önarckép újabb jelentésréteggel egészíti ki az alkotást.

Az Alakok I-II., illetve az Álarcosok I-II. az álarc probléma „másik oldalát” vizsgálja. A művész a szemlélődő pozíciójából nézi, és próbálja kibogozni a fentebb említett, társadalmi szerepjátékokat. Az absztrakció felé hajló képeken sejtelmesen kirajzolódó, „arctalan” emberi alakokat látunk. Az arc nélküliség jelentése itt a mélyebb, valódi én „homályára” utal. Hogy kik ők, nem tudhatjuk, talán nem is fontos. Bárki, bármelyikünk. Az alakok elhelyezkedése, illetve egy-egy gesztusa mégis az általuk képviselt emberi minőségeket, érzéseket idézi fel bennünk.

A képeknek erős dinamikája van. (Különösen az expresszív színhatású Alakok I., illetve az Álarcosok I-II. esetében, ahol az erős, kavargó színek maguk is a lendületet, a ritmust fokozzák.) Minden csupa lüktetés; a hullámzó, mozgásban lévő formák felkeltik a folytonos változás, áramlás képzetét. A nézőpontot illetően, ebbe a sorba illeszkednek a művész dekoratív festői megoldásokat alkalmazó művei, melyeken barokkos ruhában női alakot/alakokat látunk. (pl. a Manipulátor, a Kísértés vagy Az álarckészítő) Gyönyörű nőket, színpadias mozdulatokkal és grimaszokkal, akik mintha egy különös színjátékban egyfajta sajátos, borzongató szerepet játszanának. Ahogy erre sokszor utal a cím is, az álarc téma itt mindenekelőtt morális tartalmakkal telítődik. A „maskarázás” – tudjuk „racionálisan” – semmi más, csak játék. Ám e „tudásunk” dacára, érezzük a képeken kitapintható szorongást, a félelmet, amit a titok jelent; a valódi rejtőzködése. A valóság megismerhetetlensége, ami a maszkok mögött nem tárja föl magát.