Maczkay Zsaklin író, művészeti publicista elemzése
A téma örök és kimeríthetetlen, - ahogy mondani szokás, - s mint ilyen, évezredeken átívelő gondolattársítások sorát indítja el. Az álarc és vele együtt az átváltozás igénye egyidős az emberiséggel, mely változó tartalmakkal ugyan, de végigkísérte a kultúrák fejlődését. Köztudott, hogy a maszk az ősidőkben, illetve az animista és a sámánisztikus népeknél mindmáig, a mágikus-vallási rítusok kelléke. Viselőjét természetfeletti képességekkel, vagyis a felöltött állat vagy mitikus lény erejével ruházza fel. Hasonlóan ismert az álarc színházi felhasználása is az emberi kultúrák hajnalától; Európában, az ókori görög színház megjelenésétől fogva. A „varázslat” a maszk sajátos kettősségében rejlik, ami egyfelől a rituális elrejtőzés eszköze, másrészt viszont a kiemelésé, a mélyebb karaktervonások és a tudattalan tartalmak felmutatásáé. Az álarchoz kapcsolódó, legnyilvánvalóbb asszociáció a szerep és a szerepjátszás fogalma, aminek csakhamar létrejött egy átvittebb, a köznapi használatra utaló jelentésárnyalata is. A mai, posztmodern társadalmakban, - a Max Weber-i szóhasználattal élve – „elvarázstalanított” kultúrákban természetszerűleg átalakult a maszk jelentése és rendeltetési köre.
Mindamellett viszont, mintha a történelem tengelyén előrehaladva, mind gyakrabban néznénk szembe az álarc hétköznapi megjelenésével, s az általa felidézett szerepkonfliktusokkal. Ez nyilván összefügg azzal a ténnyel, hogy a modern világban az emberre osztott szerepek és a társadalmi érintkezések egyre differenciáltabbá válnak, és ebben a szövevényes hálóban minduntalan fölmerül a kérdés: kik vagyunk valójában a szerepek mögött?; mennyit láttatunk (láttathatunk?) abból a mindennapokban? s hogyan érint bennünket, ha olykor félrecsúszik a maszk?
A kérdések szinte kimeríthetetlenek, mint ahogy végtelen (másrészről pedig nyitott, azaz végérvényesen le nem zárható) a rájuk adott válaszok (választöredékek? válasz-kísérletek?) száma is.
A fentiekhez hasonló gondolatok/problémák gyakori témák a mai, kortárs képzőművészetben is.
A sok különböző megjelenítés, nézőpont közül ezúttal Németh Árpád festőművész – témához kapcsolódó – alkotásaiból emelnénk ki néhányat.
Németh Árpád életművében – különösen a korábbi alkotói korszakokban, - jelentős helyet foglalnak el a filozófiai gondolatokat közvetítő maskarás jelenetek, ahol a karneváli figurák az életben folytonosan zajló színjátékra utalnak. A Shakespeare-i értelemben vett drámára, mi szerint tudjuk, „Színház az egész világ.” E mindennapi szerepek foglalkoztatják a művészt: az álarcok mögött megbúvó valódi arcok, a rejtőzködés által előidézett emberi játszmák.
Az „én” szemszögéből nézve pedig a ránk rakódott szerepek alatti „én-kutatás”, az identitáskeresés dilemmái. Németh Árpád alkotásai tehát sokféle látószögből villantják fel az álarc-problematika különféle aspektusait. Az ide vonatkozó képeknél, - ahogy a művész teljes életművében, - megfigyelhető a konkréttól való egyre erőteljesebb eltávolodás. Vagyis a félabsztrakt vagy akár a teljesen nonfiguratív képek előtérbe kerülése.
Az Alakok I-II., illetve az Álarcosok I-II. az álarc probléma „másik oldalát” vizsgálja. A művész a szemlélődő pozíciójából nézi, és próbálja kibogozni a fentebb említett, társadalmi szerepjátékokat. Az absztrakció felé hajló képeken sejtelmesen kirajzolódó, „arctalan” emberi alakokat látunk. Az arc nélküliség jelentése itt a mélyebb, valódi én „homályára” utal. Hogy kik ők, nem tudhatjuk, talán nem is fontos. Bárki, bármelyikünk. Az alakok elhelyezkedése, illetve egy-egy gesztusa mégis az általuk képviselt emberi minőségeket, érzéseket idézi fel bennünk.