Szeretnék ma valami nagyon jót tenni a kedvedért.
Elállítani a napok óta szakadatlanul hulló esőt, ami a kertedben feláztatta a virágágyásokat, és korai sárgulásra ítélte a kedvenc rózsatöveidet. És újságot vinni neked csupa jó hírekkel, amiből ma – valami csoda folytán, - kihagyták a háborús jelentéseket, s azt, hogy megint esett a tőzsdepiac, és nyakunkon az újabb regresszió. S hogy a londoni robbantás után megint terrortámadástól lehet tartani, és persze, tegnap óta egy sor tömegkatasztrófa történt az utakon.
Úgy szeretném legalább egy napra kitörölni ezt a tébolyt, csak ma, a kedvedért.
Lassan-komótosan olvashatnád a jóhírekhozó lapot, a gőzölgő kávéd fölött, és arra gondolhatnál, hogy mégis csak rend van a világon, és minden éppen úgy van jól, ahogy van, mert Isten csak nem tévedhetett.
De egyetlen standon sem árultak ilyen lapot, és csődöt mondott az esőelállító tudományom is. Ezért végül csak ülök melletted csendben a tornácon, és figyelem az oszlopokon végigfolyó esőt, ahogy kövér cseppekben elindul odafentről, majd a padlón szétterülő-amorf tócsává áll össze. Álmélkodó élvezettel figyeled ezt, mintha először látnád, pedig mások azt mondják, nincs az ilyesmiben semmi érdekes. Te mégis nézed, mintha először látnád, és én, szinte már látom ezt az esőt visszaköszönni a legújabb festményeden.
Aztán már nem érdekel az eső; téged nézlek, a gőzölgő kávéd fölött.
Nem sokára útra kelnek a fecskék. Hiányozni fognak – mondod, de tavasszal biztos visszajönnek; jó kis búvóhelyet építettek itt az idén is, a tető alatt.
Bólintok, és te rám mosolyogsz. Én pedig visszamosolygok, és hirtelen arra gondolok, - ahogy talán te is – hogy mégis csak rend van a világon. Mert Isten biztosan nem tévedett.
