László Zsuzsánna

László Zsuzsánna

író, költő

- Az író, a költő ott van minden egyes szóban, mondatban, minden lekopogtatott betűben, még akkor is ha a történet látszólag nem róla szól. Az olvasónak vagy tetszik, vagy nem, ha nem, akkor tovább lapoz. Aki érzékeny és ír megsebződik, aki olvas szintén.  Kamaszkoromban, amikor a szinte öntudatlanul feltörő erős érzelmek „kavargó” gondolatok verssé álltak össze, gyakran a sírás folytogatott, „hiszen azt sem tudom ki vagyok” mondtam ki hangosan. Ebben a kamaszos hevületben (balga lány) dobtam tűzbe titkos verseimet tartalmazó füzetemet. Az írás szeretete mégis megmaradt nekem. Több évtizednyi szunnyadás után elemi erővel ismét írok. Újból ismerkedem képességeimmel, beleélek, átélek, merítkezek az alkotás tűzében, építem magam.  Írok a dédapám helyett is, aki falusi költő volt, miközben a fél falut felépítette, mint kőműves mester, aki aknára lépett a Kárpátokban. Kinek verseit el kellett égetni, hogy a hírhedt Securitáté ne találjon bizonyítékot „magyar szavaira”. Egy tábori levele maradt rám, amit féltve őriztem meg, amiből kiviláglik írói vénája spirituális énje. Írok a kettős hadiárva anyám helyett is, kinek nem tellett vonatjegyre Kolozsvárra, hogy felvételizni tudjon a filológia szakra. Írok hűséges olvasóimnak kiknek a visszajelzése, szeretete néhány éve iránytű számomra. Magam elé tűztem az egyszerű, őszinte, tiszta közlést, mindenben a humánumot keresve. De jobban szeretem, ha az írásaim beszélnek helyettem, minthogy magamról írnék.

Szerelem

Hideg, sötét éjszaka volt, egyhangúan zakatolt a vonat. A világítatlan, fűtetlen fülkében, ólomsúllyal nehezedett az álom az utasokra. Az elgémberedett testek, ide-oda dülöngéltek, néha egymáshoz koppanva. Fölöttük csomagok, kopottas bőröndök, madzaggal összekötött füles táskák. Minden csomag, minden ember egy-egy életregény, más-más úti cél. A küszködés, a túlélés, a ragaszkodás távoli rokonokhoz, mozgatta őket. Ki temetésre, ki katona fia eskütételére, ki orvoshoz utazott beteg, magatehetetlen gyermekével, a gyógyulás reményében, egy távoli városba.     

Egy fiatal nő ébren volt, nézett ki a szürke kavargó hóesésbe, a kietlen pusztába. Gondolatban betakargatta két kis otthonmaradt gyermekét, akiket most rábízott egy rokonára. Sosem volt még távol tőlük, aggódott, csak ő volt nekik egyedül.    

A fülkében egy szürke, meleg szempár a nő arcát fürkészte, egy fiatal nemes arcvonású férfié, akinek az egész lényéből különös kisugárzás áradt. A nő megérezte, hogy nézik, összeakadt a tekintetük, nehezen tudta fejét visszafordítani az ablak felé, a férfi szeme nem engedte, arca lángolt már. 

Aztán hirtelen nagyot fékezett a szerelvény a nyílt vasúti pályán. –Toata lumea jos!!! Vagyis –Mindenki szálljon le!!! üvöltötte a kalauz. Az utasok felriadtak, jajveszékeltek, aztán sóhajtozva, beletörődve, cihelődni kezdtek. A parancs az volt, mindenféle magyarázat nélkül, persze kérdezni sem volt tanácsos, hogy el kell gyalogolni a síneken a legközelebbi vasútállomásig, ami 3 km-re volt onnan. 

Elindultak a csontig hatoló hófúvásban, sötétben tapogatózva a sínek között. Az anya a beteg gyermekével a karján, másik kezében csomagok. Pár lépés után az éles bazalt vasúti kövek letépték a cipője talpát, feljajdult fájdalmában. A szürke szemű férfi karjába vette a gyermeket, innentől ő vitte. A fiatal nő kibontotta táskáját és a nála lévő pót cipőjét az anyának odaadta. Az könnyek közt hálálkodott. Újból nekieredtek az útnak. Ők ketten, néha aggódva keresték egymás tekintetét, hogy megvan-e a másik. Minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt az erős széllökésben. A pálya két oldalán omladékos talaj, a mélyben sötét bozótos. 

Végre odaértek. Fölkászálódtak a másik vonatra. A férfi és a nő, a folyósón maradtak, most már egymás kezét fogták, melengették. Nem beszéltek, csak néztek egymás szemébe. Már nem is a vonaton utaztak, hanem a világ fölött. Átszelték az óceánokat, repültek az őserdők fölött, csak úgy szabadon, szépen, ahogy csak azok tudnak akiknek a lelkük összeér. 

A férfinak hamarosan le kellett szállnia. - Gyere velem, most! Gyere velem. Mondta kérlelve. A nő csak rázta a fejét. – Nem lehet, nem lehet, gyermekeim vannak, várnak rám. Nem lehet. Közben viaskodott, ugrott volna a férfi után, de visszatartotta a félelem is a másik nép kultúrájától. 

  - Hol kereshetlek? Kérdezte a másik, fél lábbal már a peronon, a nő kezét fogva, mindkettőjük szemében fájdalom, már csak ujjaik vége ért össze, a vonat nagyot fütyült, majd megrándúlt. 

  - Nu am sa te uit niciodata !! vagyis –Soha nem feledlek! Kiáltotta a férfi, mielőtt a vonatajtó csattanva bezárult. A nő arcán a könny lecsordult.