író, költő
Hideg, sötét éjszaka volt, egyhangúan zakatolt a vonat. A világítatlan, fűtetlen fülkében, ólomsúllyal nehezedett az álom az utasokra. Az elgémberedett testek, ide-oda dülöngéltek, néha egymáshoz koppanva. Fölöttük csomagok, kopottas bőröndök, madzaggal összekötött füles táskák. Minden csomag, minden ember egy-egy életregény, más-más úti cél. A küszködés, a túlélés, a ragaszkodás távoli rokonokhoz, mozgatta őket. Ki temetésre, ki katona fia eskütételére, ki orvoshoz utazott beteg, magatehetetlen gyermekével, a gyógyulás reményében, egy távoli városba.
Egy fiatal nő ébren volt, nézett ki a szürke kavargó hóesésbe, a kietlen pusztába. Gondolatban betakargatta két kis otthonmaradt gyermekét, akiket most rábízott egy rokonára. Sosem volt még távol tőlük, aggódott, csak ő volt nekik egyedül.
A fülkében egy szürke, meleg szempár a nő arcát fürkészte, egy fiatal nemes arcvonású férfié, akinek az egész lényéből különös kisugárzás áradt. A nő megérezte, hogy nézik, összeakadt a tekintetük, nehezen tudta fejét visszafordítani az ablak felé, a férfi szeme nem engedte, arca lángolt már.
Aztán hirtelen nagyot fékezett a szerelvény a nyílt vasúti pályán. –Toata lumea jos!!! Vagyis –Mindenki szálljon le!!! üvöltötte a kalauz. Az utasok felriadtak, jajveszékeltek, aztán sóhajtozva, beletörődve, cihelődni kezdtek. A parancs az volt, mindenféle magyarázat nélkül, persze kérdezni sem volt tanácsos, hogy el kell gyalogolni a síneken a legközelebbi vasútállomásig, ami 3 km-re volt onnan.
Elindultak a csontig hatoló hófúvásban, sötétben tapogatózva a sínek között. Az anya a beteg gyermekével a karján, másik kezében csomagok. Pár lépés után az éles bazalt vasúti kövek letépték a cipője talpát, feljajdult fájdalmában. A szürke szemű férfi karjába vette a gyermeket, innentől ő vitte. A fiatal nő kibontotta táskáját és a nála lévő pót cipőjét az anyának odaadta. Az könnyek közt hálálkodott. Újból nekieredtek az útnak. Ők ketten, néha aggódva keresték egymás tekintetét, hogy megvan-e a másik. Minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt az erős széllökésben. A pálya két oldalán omladékos talaj, a mélyben sötét bozótos.
Végre odaértek. Fölkászálódtak a másik vonatra. A férfi és a nő, a folyósón maradtak, most már egymás kezét fogták, melengették. Nem beszéltek, csak néztek egymás szemébe. Már nem is a vonaton utaztak, hanem a világ fölött. Átszelték az óceánokat, repültek az őserdők fölött, csak úgy szabadon, szépen, ahogy csak azok tudnak akiknek a lelkük összeér.
A férfinak hamarosan le kellett szállnia. - Gyere velem, most! Gyere velem. Mondta kérlelve. A nő csak rázta a fejét. – Nem lehet, nem lehet, gyermekeim vannak, várnak rám. Nem lehet. Közben viaskodott, ugrott volna a férfi után, de visszatartotta a félelem is a másik nép kultúrájától.
- Hol kereshetlek? Kérdezte a másik, fél lábbal már a peronon, a nő kezét fogva, mindkettőjük szemében fájdalom, már csak ujjaik vége ért össze, a vonat nagyot fütyült, majd megrándúlt.
- Nu am sa te uit niciodata !! vagyis –Soha nem feledlek! Kiáltotta a férfi, mielőtt a vonatajtó csattanva bezárult. A nő arcán a könny lecsordult.