Hideg, sötét éjszaka volt, egyhangúan zakatolt a vonat. A
világítatlan, fűtetlen fülkében, ólomsúllyal nehezedett az álom az utasokra. Az
elgémberedett testek, ide-oda dülöngéltek, néha egymáshoz koppanva. Fölöttük
csomagok, kopottas bőröndök, madzaggal összekötött füles táskák. Minden csomag,
minden ember egy-egy életregény, más-más úti cél. A küszködés, a túlélés, a
ragaszkodás távoli rokonokhoz, mozgatta őket. Ki temetésre, ki katona fia
eskütételére, ki orvoshoz utazott beteg, magatehetetlen gyermekével, a
gyógyulás reményében, egy távoli városba.
Egy fiatal nő
ébren volt, nézett ki a szürke kavargó hóesésbe, a kietlen pusztába.
Gondolatban betakargatta két kis otthonmaradt gyermekét, akiket most rábízott
egy rokonára. Sosem volt még távol tőlük, aggódott, csak ő volt nekik egyedül.
A fülkében egy
szürke, meleg szempár a nő arcát fürkészte, egy fiatal nemes arcvonású férfié,
akinek az egész lényéből különös kisugárzás áradt. A nő megérezte, hogy nézik,
összeakadt a tekintetük, nehezen tudta fejét visszafordítani az ablak felé, a
férfi szeme nem engedte, arca lángolt már.
Aztán hirtelen
nagyot fékezett a szerelvény a nyílt vasúti pályán. –Toata lumea jos!!! Vagyis
–Mindenki szálljon le!!! üvöltötte a kalauz. Az utasok felriadtak, jajveszékeltek,
aztán sóhajtozva, beletörődve, cihelődni kezdtek. A parancs az volt, mindenféle
magyarázat nélkül, persze kérdezni sem volt tanácsos, hogy el kell gyalogolni a
síneken a legközelebbi vasútállomásig, ami 3 km-re volt onnan.
Elindultak a
csontig hatoló hófúvásban, sötétben tapogatózva a sínek között. Az anya a beteg
gyermekével a karján, másik kezében csomagok.
Pár lépés után az éles bazalt vasúti kövek letépték a cipője talpát,
feljajdult fájdalmában. A szürke szemű férfi karjába vette a gyermeket,
innentől ő vitte. A fiatal nő kibontotta táskáját és a nála lévő pót cipőjét az
anyának odaadta. Az könnyek közt hálálkodott. Újból nekieredtek az útnak. Ők
ketten, néha aggódva keresték egymás tekintetét, hogy megvan-e a másik. Minden
lépés egy örökkévalóságnak tűnt az erős széllökésben. A pálya két oldalán
omladékos talaj, a mélyben sötét bozótos.
Végre odaértek. Fölkászálódtak
a másik vonatra. A férfi és a nő, a folyósón maradtak, most már egymás kezét
fogták, melengették. Nem beszéltek, csak néztek egymás szemébe. Már nem is a
vonaton utaztak, hanem a világ fölött. Átszelték az óceánokat, repültek az őserdők
fölött, csak úgy szabadon, szépen, ahogy csak azok tudnak akiknek a lelkük
összeér.
A férfinak
hamarosan le kellett szállnia. - Gyere velem, most! Gyere velem. Mondta
kérlelve. A nő csak rázta a fejét. – Nem lehet, nem lehet, gyermekeim vannak, várnak
rám. Nem lehet. Közben viaskodott, ugrott volna a férfi után, de visszatartotta
a félelem is a másik nép kultúrájától.
- Hol kereshetlek? Kérdezte a másik, fél lábbal
már a peronon, a nő kezét fogva, mindkettőjük szemében fájdalom, már csak
ujjaik vége ért össze, a vonat nagyot fütyült, majd megrándúlt.
- Nu am sa te uit niciodata !! vagyis –Soha nem
feledlek! Kiáltotta a férfi, mielőtt a vonatajtó csattanva bezárult. A nő arcán
a könny lecsordult.
