Kocsis Rita - Versek

Az idő fogságában

Este a sötétben.
Úttalan utcák úsznak ócska aranyfényben.
Fém ízű eső pereg fellegszitából.
Közel jön a messzi távol.
És csontok nyúlnak,
Feljebb kúsznak.
Ázott őszi ágak.
Hajladoznak utánad.
Sáros tükrében a pocsolyáknak
Árnyvilág karjai kapják el bokádat.
Csak lenne, csak égne egy lámpa aranyfényben!
Ebben a sötétben.

Kapcsolatban. Veled.

A tehetetlenség mardos a fák közt.
Kérlelhetetlen markodba ragadsz
Megfojtasz és megfojtalak
Elengedsz és visszavársz.
Gyűlölsz magadért: hozzám találsz.
Zárt szíveden sikítva zörög a lakat.
Erre már nincsenek szavak.
Kötelékünk fullad a fák közt.

A hajnal szól

Nincs Hold. Csak sötét.
Szél süvít a fák közt.
Rezgő leveleken meghajlott a nyár.
Nincs lét. Csak árnyék.
Közönyös szavak közt
Bár hozzád találnék!
Nincs fény. De remény!
Visszahangzó léptek…
Az éjszaka szelíden visszanézett.
Nincs cél. Csak vágyak!
Rezgő nyárfán penget a szél.
Szétterült lelkemen pihen a szárnyad.
A hajnal szól. A csend beszél.

Ahová te mész...

Lenge szélben fáradt vágyak.
Nyár-sárga réten száradt fű.
Ahová te mész, nem megyek utánad.
Maradok. Hív a föld. Várnak
Kakukkfű-illatú mezők
hol gondtalan róka vadász.
Unkák, gőték, sűrű erdők
közt göcsört, moha, látomás:
Ahová te mész, nem megyek utánad.
Maradok. Hív a föld. Várnak.
Karvalyszárnyakkal élesen
A közelben csattog az éj.
Hold tátja száját éhesen.
Tejútfény a testemig ér.
Ahová te mész, nem megyek utánad.
Maradok. Hív a föld. Várnak.
Az Alpok lába rám tapos,
A puha sárba süppedek
Forrás tiszta vize nyaldos
körül, más hangon lüktetek.
Ahová te mész, nem megyek utánad.
Maradok. Hív a föld. Várnak.
Selymes szélben lázas vágyak.
Parázsló éjek árnya űz.
Ahová te mész, nem megyek utánad.
Maradok. Hív a föld. Várnak.