1980 decemberében költöztem Dunakeszire, feleségemmel és két kicsi fiammal. Jó és szerencsés választásnak bizonyult. Ezt megelőzően Budapesten éltem szüleimnél, majd anyósoméknál. 45 éve a Budapest VII. kerület Rákóczi út 8. szám alatti bérházban laktam szüleimmel. Édesanyámék szomszédja volt Filep Klári néni, aki 1945-ben a mezőségi Székről szökött át Magyarországra, Budapestre, és édesanyámék szomszédja lett. Még a ceausescu időkben, egyszer elvitt magával Székre, egy rokona, Filep Márton – fiatal prímás esküvőjére. Óriási élmény volt számomra a sártengerben úszó Szék. Mintha a középkorba csőppentem volna. Fiatalok és öregek, mind népviseltben voltak. Szegény, de szorgalmas és büszke népséget ismertem meg. A munka utáni kikapcsolódást a templom és az ünnepek nyújtották számukra. Azon belül is a zene és a tánc. A későbbiekben még vagy nyolc alkalommal ellátogattam hozzájuk. Barátommal, a fotós Kárpáti Lászlóval is többször autóztunk Székre, az egykor volt királyi, sóbányászattal foglalkozó városba fotózni, az újdosült barátainkat meglátogatni. Barátom fényképeiből kétszer rendeztem Dunakeszin meg Budapesten fotokiállítást. (Az itt bemutatott két fotó is része volt a kiállításnak.) Engem pedig megihletett a múlt lehelete, szépsége, emlékei, a székiek nagyon kemény fizikai munkával töltött természetes életmódja, páratlan vendégszeretetük és az azt követő „pihenésük” – a zenélés, a táncolás. Az utóbbiakban megnyilvánuló tehetség határozta meg sokszor a jövőjüket is, nevezetesen: szerelem, házasság, érvényesülés.
