a kert hol egyke-létben
gondoztad délutánok
játékos árnyait már
sosem találja kedved
a kert hol gyermekednek
ösvényt hagytál a fákhoz
kerítlen sem fogad be
senkit s feledni biztat
a kert hol megpihennél
avarszagot lehel rád
pedig a földje pőrén
indul napszállat ellen
kapukulcsért csak akkor
nyúlsz hogyha még maradnál
nincs elbeszélni más még
nincs elbeszélhető fény
csak részletarc az esti
híg lámpafényben aztán
a lépcsőház sötétje
halkabb lépészajokkal
egy pillantás elég is
a vakolat fehérbe
játszó szikfoltjait nem
jobb látni mint a nedves
nagy szürkeségre nézni
csupasz parkettabordák
között párás salakpor
szikkadt kavicsfolyások
miféle pusztulással
hogy éli túl ki épít
hány lélek őrzi egyre
falakba zárt magunkat