A szenvedély mit át nem élsz, mint fényét vesztett vázában illatról álmodó művirág, ki várja hogy teste alatt a fémet igazi rozsda rágja át, cserébe adná érte kincseit, a porette szirmok giccses színeit.
Ma éjjel rólad álmodom,
tenyérnyi folt lennél apró vágyamon,
szívemben érzelem,
édes fájdalom,
s én mosoly lennék
fáradt arcodon.
Kinyújtott karom hanyatlik vissza.
tört a mozdulat, lábamnál hever.
Az idő ki örök ellenségem,
arcomra égő lázrózsát lehel.
Falakra aggatott illúzióim,
mint málló vakolat úgy pereg.
Gyógyultnak látszó hegek szakadnak,
képzelt világom csendje megremeg.
Ajtófélfának dőltek,
majd egy régi konyhaszékre ültek,
s az esti félhomályban
elidőztek nálam álmaim,
gyemekded vágyaim,
szavak nélkül,
erőltetett vigyorral,
némán szóltam
hozzájuk valami marasztalót,
kiapadt,
fakó, ritmus és
rímek nélküli
fantáziámat kínálva,
későn és hiába.
Mezítelen álltam előttük a kövön
a hideg konyhában.
Feszült pillanatban
meghasadt a gondolat,
torokra forrt a szó és
mellkast rázott a néma zokogás.
A kiút nem volt kikövezve,
sárba ragadt,göröngyökbe törve.
Csókodtól nem féltem,
szemed szememmel igéztem,
csipőm kezed után ringott,
kacéran birkóztunk a buja vággyal,
hisz mindig úgy kívántam,
azt a hétköznapi együtt ébredést.
Tükörképem ma bánatában rám köpött
arcátlansága nem takart sem tréfát, sem dühöt,
Inkább közöny volt mi végig csorgott arcomon,
közöny, mit nem sebezhet több felszaggatott fájdalom.
Elbeszélésekből tudom jó kisgyerek voltam, bár ez a megállapítás teljességében mégsem állja meg a helyét, mert a hisztéria néha akaratlan padlóra küldött, együtt fetrengtünk legtöbbször a konyhakövén, szegény nagyanyámat halálra rémítve, hogy sok év elteltével is emlegethesse, gyereket így elszíneződve ordítani még nem látott, pedig sok mindent megélt.
Mindenesetre, ami ruhát reggel rám adtak, azt este makulátlanul vethették le rólam, ha ez csúnya kórság nem környékezett meg. De talán erről majd a későbbiekben mesélek, mert gondolataimban egy igen korai emlék tolakodik hívatlanul.
A hátsó udvarban állok a két nagy barackfa alatt. A kerítés felőlit gyógyítgatom, fűvel kevert sárral. Kenegetem ujjaimmal a kérges törzsére kiült gyantát, mert sebnek véltem, és szerettem volna, hogy mihamarabb begyógyuljon. Valahogy úgy akartam eljárni, ahogy nagyanyám tette az én ütött,- vert két térdemmel, mivel sokat estem, ahogy idejekorán az élet elé rohantam, ő tett rá nekem mindenféle csuda dolgokat, bizonyosan még a szíve aprócska darabjait is.
Egyszer csak felnéztem a virágzó fa alól az égre, és olyan szépség tárult elém, amit csak egy kisgyerek láthat, amit évtizedek múltán, hajamban csillanó őszszálakkal is elevenen felidézhetek. Apró, halvány rózsaszín szirmok és sötétzöld levelek között sütött át az tiszta reggeli napfény. Szavakkal leírni nem lehet, ezért ha tehetitek, álljatok meg egy pillanatra, és nézzetek virágzó fa ágain keresztül az égre, talán ilyen lehet a mennyország kapuja, ha feldíszítik az angyalok.
Nagyanyám korán kelt, csöndes léptekkel kezdte a reggelt, a megszokott mozdulatok még egy utolsót nyújtóztak a kopott konyhaszéken, ahol a ruhái arra vártak, hogy megtöltse őket a teste melegével. Haját szoros kontyba fogta, kendőjét hátul menyecskésre kötötte. Kihamuzott, körülötte hangok keltek életre a kályhából, pattogó táncba kezdtek a vékony ágak, lassan duruzsolni kezdett nagy piros vizes fazék.
Velem ilyenkor nem sokat foglalkozott, itt-ott rám nyomkodta a kisdunnát, és kért maradjak még nyugton a melegen. Kitárta az ajtót ,sietősen tett vett az udvaron, darát szórt a csirkéinek.
Nagyapám volt a következő teendője. Mosdatta ha idejét érezte meg is borotválta, tisztát adott. Putyor gyere!- mint már említettem, nagyapám ezt a nevet ruházta rám, bár az Anyaszentegyház nem hiszem hogy elismerte utónévként. Úgy érzem most is ott üldögélek szalmazsákos, diófakeretes ágyon.
Nagyanyám tejet forral, az édes tej, és a kesernyés cikória illata keveredik a levegőben, hogy aztán tejeskávé kerüljön a virágos tálba.
Mama kenyeret tördel bele, és etetni kezd, hol engem,hol nagyapámat. A fogatlan párost, ahogy fogy az étel, ma is látom a tál alján a sárga megkopást., a levert zománcot, az apró kékvirágokat, az etető kezet, és meghanyatlottét is, a mozdulatlant.
Ma éjjel rólad álmodom, tenyérnyi folt lennél apró vágyamon, szívemben érzelem, édes fájdalom, s én mosoly lennék fáradt arcodon.