Egressy G. Tamás

Egressy G. Tamás budapesti születésű rendező, író, színész és társulatvezető. Édesanyja Bertalan Ágnes színésznő, édesapja Egressy Zoltán író. A Metropolitan Egyetem filmrendező szakán szerzett diplomát. Színházi munkái mellett fordítóként dolgozik a Mafilm Audio stúdiónál. 2014-ben alapította a független Spirita Társulatot, ami azóta tizenhét színházi produkciót hozott létre. A kompánia – korábbi anyaszínházán, a Bethlen Téri Színházon kívül – a Spinoza Házban, a Fészekben és a Szépművészeti Múzeumban is rendszeres fellépő volt. A 2020/2021-es évadban három új produkciójuk és egy továbbjátszott előadásuk kerül színpadra.

 

Mestersége?

Rendező, író, fordító, színész. Alapvetően ebben a sorrendben.

Mikor rendez egy rendező? A színpadon, előtte, vagy évekkel előtte?

Mindhárom igaz, de három lényegesen különböző módon. Induljunk az „évekkel előtte” felől. Én úgy gondolom, hogy a rendező a mindennapokat ugyanúgy éli meg – persze érzékenységétől és lelki alkatától függően talán kissé intenzívebben -, mint bárki más. Adottság, hogy ehhez a foglalkozáshoz tartozik valamiféle dirigálási hajlam, mások irányításának igénye és képessége; de a hétköznapi életben ennek nincs olyan tere, olyan abszolút megnyilvánulási lehetősége, mint a színházban. Ha az ember megszokja a vezetői pozíciót, a kontrollt és azt, hogy befolyásolni tudja a színházteremben uralkodó totális valóságot (melynek része maga a műalkotás, de az azon dolgozó személyek kollektívája is), viszont nem tud mit kezdeni azzal, hogy ez a mindennapokban, a „valódi életben” egészen másképp működik, az komoly szerepzavarokhoz, akár személyiségtorzuláshoz is vezethet a „civil” életben. A hétköznapok rendezői munkája elsősorban a figyelem. Le kell párolni a világból mindazt, ami konfliktus, ami kérdés, ami probléma és ami viszony – később ugyanis ezeket tudja a rendező hasznosítani az elvont, valóságtól elemelt színpadi diskurzus megteremtéséhez. Sosem tudhatjuk, milyen élmény, elkapott párbeszéd, ellesett tekintet hasznosulhat később, akár egy olyan munka során, ami az adott pillanatban még kósza ötletként sem fogant meg. Tehát figyelni kell, töltekezni, élni és hibázni, valamint a hibák közben és után alaposan megfigyelni magunkat: ebből épülhet később érvényes színházi alkotás, akár kortárs drámáról, akár nagy klasszikusok „újragombolásáról” van szó. Maga a rendezés, mint konkrét cselekvés és munka, természetesen a bemutatót megelőző hetek, hónapok feladata. A direktori munka esszenciája az alkotás átgondolt előkészítése, az írott szöveg saját képünkre formálása, tehát a vízió magányos megteremtése – majd eme vízió átadása először a színészeknek, aztán a műszaknak és egyéb munkatársaknak, végül a közönségnek. Az első pillanatban, amikor foglalkozni kezd egy darabbal, a rendező szeme előtt már a végső hatás, a közönség érzelmi és/vagy intellektuális bevonása lebeg. Azonban hónapokkal később, amikor felmegy a függöny és kialszanak a fények, a rendező a gyakorlatban már semmit sem tehet. Amikor az előadás a közönség szeme előtt életre kel, a direktor rendszerint szorongva ül a nézőtéren, drukkol, izgul, sőt, nem egyszer lámpalázasabb, mint maguk a színészek. Úgy tűnhet, hogy ekkor már nem rendez, hiszen nem szólhat bele, nem hathat közvetlenül az előadás menetére, szövetére – ámde a jelenléte, a figyelme és a kész műből leszűrt tanulságok későbbi feldolgozása által mégis rendezőként, összetartó szellemként van jelen.

Az instrukció megfogalmazása, az élete, a világ: Ige vagy melléknév?

Hatásos (és nagyképű) lenne azt mondani, hogy az instrukció ige, akár nagy betűvel Ige – de mégis azt gondolom, hogy sokkal inkább párbeszéd. A rendezőtől indul, a színész alkatán, gondolatain és képességein áramlik keresztül, majd ki kell állnia a valóság, a megvalósíthatóság próbáját. Ha elsőre működik, akkor persze szinte ige, utasítás, koppanó parancs is lehet. De ha nem, akkor kérdésfelvetés, ötlet, csíra, kezdeti sarokpont. Az életem mindenképpen ige, cselekvő típus vagyok, általában a dolgok elébe megyek. Ugyanaz igaz erre is, mint egy produkció dirigálására: ha elsőre működik, az nagyszerű, ha nem, akkor újra kell tervezni a dolgokat. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem egyszer szaladtam bele rémes helyzetekbe, fájdalmas tapasztalatokba azért, mert igeként, aktív folyamatként, munkaként fogtam fel az életem. Mostanában igyekszem megtanulni együtt áramlani az eseményekkel, persze egészséges keretek között. De a személyiségemet, a mindig „előre menekülő” attitűdöt biztosan nem tudom – és talán nem is kell – teljesen megváltoztatni. A világ pedig mindeközben egyértelműen melléknév lett, egy kétes jelző, értelmezhető tárgy vagy cselekvés nélkül; ráadásul napról napra egyre silányabb minőségű, kocsmai stílusú melléknév. Leértékelődött az objektív teljesítmény, a cselekedeteink, szavaink egyre súlytalanabbak, a döntéseink következményei elhalványulnak a felfokozott vélemények, konteók és sérültségből származó, egybites „megmondások” árnyékában. A hamis és a talmi irányít, a pillanatnyi vágyak és projekciók felülírják mindazt, aminek valódi értéke lehetne. Borúsnak látszik a holnap, mert már ma silányabb a szótárunk, mint tegnap volt.

Hogyan választ könyvet, amit színpadra visz, és hogyan választ könyvet, ha nyaralni megy? Van különbség?

Eddig hat klasszikus színművet, öt film-átiratot, három saját darabot és egy kortárs művet dramatizáltam és rendeztem – de mindössze egyetlen könyvadaptáció kapcsolódik a Spirita Társulat nevéhez (a 2018-as Tíz kicsi néger). A második ilyen jellegű munkámra 2021-ben kerül majd sor, a Mephisto adaptációja lesz terítéken. Az arányokból is látszik, hogy a színház médiumához és a személyes gondolkodásmódomhoz is közelebb állónak érzem az eleve színpadra vagy filmre írt, dialóg-alapú, drámai konfliktusokat hordozó alapanyagokat. Az, hogy éppen milyen művet választok a társulat számára, rengeteg szemponton alapul: a társulat pillanatnyi összetételén, az adott évad átfogó tervén, a felvetni kívánt problémák, gondolatok milyenségén, és persze azon is, hogy mi mozgat meg kémiai szinten, mi az, ami igazán lázba tud hozni. Nyaralás esetén az ember nem szelektál ennyire szigorúan, érthetően a könnyebb ellenállás irányába halad. Azt tapasztaltam magamon, hogy nálam sem a súlyos, nehezen olvasható művek, sem a tingli-tangli ponyvák nem felelnek meg a relaxáció céljából történő olvasás követelményeinek. A középúton haladok. Szórakoztasson, de legyen is értelme, tartalma: kapcsoljon ki, és közben adjon valamit, amit továbbvihetek. A fajsúlyosabb, nagyobb befogadói energiát igénylő alkotásokat inkább a munkámhoz kapcsolódóan fogyasztom – olyankor más üzemmódban működöm, és a befogadás jellege is megváltozik, kiélesedik.

Miért Shakespeare? És kicsoda ez a William?

Shakespeare egy nagy rejtély – az általa képviselt szellem és teljesítmény olyan talány, ami évszázadok óta tartja a hatása alatt a színházi emberek és a befogadók gondolkodását. Néha túlmisztifikáljuk, de ezzel egyidőben valódi rangja alatt is kezeljük. Közhely lett belőle, mégis máig megfejtetlen titkok tudója. Ahogy az életéről fennmaradt információk, úgy az általa kreált művek üzenete is töredékes, szubjektív, egyszerre ködös