A kocsiban ülve a férfi rálátott a ház leső emeleti ablakára. Az ablak mögött volt Vera hálószobája. A lány most is ott aludt. A lány huszonkét éves, szőke hajú, egyetemista. A család szeme fénye.
Hajnali kettő volt, az éjszaka hidege betolakodott a letekert ablakon, és nem hagyta elaludni Ivánt, aki a kormány mögött ült. Nem indította be a motort, nem akart zajt kelteni a csendes hegyi utcában. Itt hat ház állt, villák, nagy kerttel, magas kerítéssel. A kerítés mögötti parkokban hatalmas fák, nyírott bokrok, kiépített kerít utak. A kerítésnél kutyák hevertek, mellső mancsukra féloldalt hajtott fejjel, éberen. A hegyoldalról, bár közel volt a városhoz, mégsem lehetett látni a fényeket, vagy hallani a forgalmat. Az egyik oldalon föléjük tornyosult a hegy, a másik irányban a házak maguk takarták el a kilátást. Bár a túloldali ablakokból bizonyára jól kivehető volt a város, a közeli forgalmas tér, a távolabbi kivilágított középületek, a vár, a templomok, még a várost átszelő folyó egyik - képeslapba illő - hídjának csúcsa is.
Iván régen várakozott a kocsiban ülve. Nem akart kockáztatni, bár fél háromra beszélték meg a találkozót, ő már itt volt fél-tizenkettő körül. Egy kávét ivott előtte a csarnok melletti presszóban, kevés vendég volt, a szép pincérnő álmosan törölgette a pultot, és néha kihívóan Ivánra nézett, aki tudta, hogy színjáték az egész. A nőnek nem állt szándékában flörtölni vele, még kevésbé szobára menni, ez ilyen, az éjszakai pincérnők igy tekintenek a vendégekre, a vendégek pedig ezt jó néven veszik, otthonossá válik egy pillanatra a köves padlójú alkohol és emberbűzös presszó is. Profik, valahogyan ez a szó képződött meg a sarki asztalnál ülő magányos férfi fejében, aki látta, ahogyan Iván biccent a pincérnőnek amikor kimegy. Tudják mi a dörgés – gondolta még – majd intett, hogy kér még egy konyakot és egy kis biztatást, hogy elinduljon végre haza, vagy akárhová.
Iván leállította a motort, amikor megérkezett a helyszínre. Két házzal odébb állt meg, ott, ahonnan rálátott a házra és az emeleti ablakra is. Később sem indította be már a motort, bár fázott, de nem bánta, a hideg ébren tartotta, és annyira azért nem volt hideg, május volt már, a fák zöldelletek, és még igy éjszaka is érezhető volt a tavasz illata, kicsit keveredve a városi benzingőzzel. Néha rágyújtott egy cigarettára, elszívta, kidobta a csikket az ablakon. Ahogyan elpöckölte a kocsitól, a fénylő parázsra némely kutya felkapta a fejét, de miután nem volt más mozgás, és zajt sem keltett a csikk, ahogyan a földre esett, nem mozdultak fektükből, vártak tovább.
Bizonyos előkészületek már történtek, de a mai éjszaka a terepszemle ideje. A házról pontos tervrajzuk volt, a bennlakók hálóhelye ismert, a szokásaik nemkülönben. A bejárati ajtóhoz és a kapuhoz a kulcsot a bejárónő adta át. Pénzért. - Tekintse befektetésnek – mondta Korn, aki a címet hozta, bár ahogyan telt az idő, már nem volt ebben senki egészen biztos. - Tekintse befektetésnek, jól megtértül befektetésnek – és vigyorgott. A fogsora nem volt teljes, bal oldalon, fenn hiányzott két őrlő foga. A börtönökben nem jó a fogorvosi ellátás és a táplálkozás sem segít a fogak megtartásában. Horváth, a társa, alacsony ember, bizalmatlan pillantással méregette közben Ivánt. A férfi keveset beszélt, gyűrött ballonkabátja zsebében matatott állandóan, olykor elővett belőle valamit, tökmaghéjat, egy utazóláda kulcsát, egy bélyeget, és csodálkozva nézte egy pillanatig, mint aki nem tudja hogyan került a zsebébe az a dolog, de hamar elveszítette az érdeklődését. Visszatette a kezét a zsebébe, matatott tovább, és bizalmatlan pillantásokkal figyelte Ivánt. – Horváth – igy mutatkozott be, amikor másodszor találkoztak, lenn a város másik oldalán, ott ahol nincsenek ilyen villák mint itt fenn, csak bérházak, sárgák, szürkék kopottak.
Párszor találkoztak, mindig másik helyen. Ezt Iván javasolta, a másik kettő ügyet sem vetett ilyesmikre. Ők ott szerettek lenni, ahol otthonosan lehetettek. Ahol ismerték a csapost, ahol helyük volt a nagy képernyős TV előtt, az egyszerű fa asztalnál, ahol tudták, hogy hol a mellékhelyiség, anélkül, hogy kérdezni kellett volna. Iván úgy tett mintha nagymenő lenne. Megbeszélt találkozót, majd lemondta. Nem ment oda a megbeszélt helyre, de egy fél óra múlva hívta egyiket vagy másikat. Új találkozót beszéltek meg. – Beszéljenek keveset – figyelmeztette őket. Vagy: - Ha kérdezik, nem ismerjük egymást. Esetleg: - Majd én jelentkezem, ne keressenek, nem biztonságos. – Jó – mondták, és tették, amit mond. Együtt mászkáltak már pár hónapja, ittak néha egy italt, egy kávét, és beszélgettek. Hetente kétszer háromszor is találkoztak. Egyszer Cegléden. Ezt Iván találta ki, hogy kerüljék a feltűnést. A másik kettő nem értette, de mentek. Amíg Iván fizetett addig mentek. Már nem tudták volna megmondani, hogy pontosan kinek az ötlete volt ez az ügy, a címet talán Korn hozta, de lehet, hogy a lányt Horávth említette, de lehet, hogy Iván. - Sokat lógtunk együtt akkoriban. - Igy mondta Korn, amikor később beszéltek még a dologról.
Fél három, egy kocsi kanyarodott be a sarkon. Fél kerékkel a járdára kapva, Iván autójától nem messze megállt. A sofőr leállította a motort, és a két utas kiszállt. Az ajtók csapódására a kutyák felneszeltek, egyik másik nyüszítő hangot adott, vagy kisebbet vakkantott, várva, hogy mi lesz még. Horváth az anyósülésről szállt ki, azonnal rágyújtott, Korn a másik oldalon először bezárta a kocsiajtót, majd kinyitotta, majd bezárta, majd ismét kinyitotta. Legyintett és elindult Iván kocsija felé. Horváth a sarkában. Odaértek az autóhoz. Korn odalépett a lehúzott ablakhoz, beszólt. – Na! Iván nem válaszolt. Korn sürgetőleg intett : - Na!? – a szóban kérdés is volt. Iván még mindig nem válaszolt, nem is nézett a másikra. Közben Horváth is odaért. – Mi lesz? megyünk? Kinél van a kulcs? – máskor nem beszélt ennyit két óra alatt. Most ideges volt, a szája szélét rágta. - Azért nem mindennapi balhé – mondta később Korn, amikor még beszéltek róla.
– Most nem lehet – mondta Iván. - Menjenek el, holnap hívom magukat. – Na, de, mégis, hogy képzeli?
– Menjenek, gyorsan!
Korn megvonta a vállát: - Gyerünk – mondta. Horvát zsebre vágott kézzel elindult a kocsi felé, gyorsan ment, láthatóan megkönnyebbült. – Nem semmi balhé lett volna – mondta később, amikor még beszéltek róla. Beültek a kocsiba, elhajtottak. Iván magára maradt.
Még egy ideig ült a kocsiban elszívott egy cigit, a csikket kipöckölte az ablakon. A kutyák már nem jeleztek, ilyen már volt, ezt már láttak. A férfi ült a kocsiban, onnan, ahol ült, rálátott az ablakra, ahol Vera, a szőke, család szeme fénye Vera aludt. Iván fél négy felé hajtott el, ha a hegy mögé látna, már láthatná, ahogy vörös csíkot fest az égre a kelő nap. Bár talán nem is látta volna meg, a város eltakarta előle.
