A rendőrautó délután fél ötkor állt meg a Kófi tanyánál, már esteledett. Kiss András a fészerben fát vágott amikor a rendőrök megérkeztek, a tuskón álló akáchasábot kettőbe vágta, azután még kettőbe, a baltát a tuskóba ütötte, úgy indult el a rendőrautó felé. Konrád őrnagy kiszállt az anyósülésről, megigazgatta a nadrágját, bőrkabátját, odalépett Andráshoz. Kezet ráztak.
– Jó estét.
– Nincs még este – mondta András -, van még munka addig.
– Igaz. Bemennénk.
– Jöjjenek. - András elindult a ház felé, a tornác előtt lekaparta a csizmájáról a sarat a földbe ásott vason.
Az őrnagy intett a sofőrnek:
– Jöjjön István. Menjen be, kérdezze ki, hol az öregapja.
– Nem az apja? – kérdezte a fiatal rendőr.
Nemrégen került ide a főiskoláról. Igyekvő volt és tisztelettudó.
– Na, az apja persze. Az öreg. András! - kiáltott a másik férfi után, az megfordult.
– Tessék.
– Az apját keresik az Egyletben, tegnapelőtt be kellett volna mennie a városba.
– Nem ment be. Nem akart. Tegnap ment el, üzent neki a nagynéném, hogy keresse meg Karcagon mert beteg. Oda ment el tegnap délután a vonattal.
– Jó, menjen István, kérdezze ki.
A két férfi bement a házba, András előre engedte volna a rendőrt, de ő, a tanultak szerint, intett neki, mintegy beterelte a kis ház konyhájába, oda lépetek be. Szokásos parasztház volt, konyha, onnan balra is jobbra is nyílt egy egy szoba. Nem fűtöttek, hideg volt benn.
– Üljön le.
András leült, levette a süvegét, letette az asztalra, várakozott. A konyhában a falba ütött két szög egyikén fekete zeke lógott.
– No, mondja el, hova ment az apja? - István egy jegyzetfüzetet vett elő, állva írta bele, amit a másik a kérdésekre rendre válaszolt.
Közben az őrnagy körbe járta az udvart, ott tyúkok kapirgáltak, néhány kacsa totyogott.
– Pi, pi, pi – mondta Konrád, kukoricát keresett szokásból, de nem talált. Megnézte a favágás helyét, a baltát külön. Visszaütötte a tönkbe. Az istálló mögé került, nem messze onnan, a csalánosban egy biciklibe botlott, elsöpörte a leveleket, megnézte, öreg férfikerékpár, huszonnyolcas. Otthagyta, ment vissza a ház felé.
– Jöjjön István, megyünk!
– Igenis – hangzott a házból.
A rendőr-alhadnagy nyomában kijött András is, megállt a tornácon, kezében a süveg.
– Jó estét – köszönt az őrnagy, András intett. Beszálltak a kocsiba, István indított volna.
– Várjon. Azt mondta tegnap ment el apja?
– Igen, majd meg kell keresni a nagynénit, itt a neve, címe, majd felhívom a kollégákat Karcagon, holnapra meglesz az öreg.
– Azt mondta, hogy biciklivel ment el, vagy kijött érte valaki ismerős?
– Nem kérdeztem.
– Volt benn a konyhában másik férfi kabát?
– Volt, egy zeke lógott a fogason.
– Jó. Új?
– Újnak látszott.
– Megölte az apját, biztosan.
– Honnan veszi főnök?
– Gyakran van így. A tanyai embereknél gyakran van igy. Együtt élnek húsz évig, harminc évig, mint ezek, asszony nélkül, nehéz munkában. Aztán egyszerre az egyik megöli a másikat, maga se tudja miért, nem bírja tovább a másikat. Aztán megöli. Szerintem a kis-baltával ölte meg, amivel fát vágott tegnap is.
– De honnan tudja főnök, hogy most is.
– A kerékpár a csalánosban van, nem régen van ott, nem rozsdás még, csak ahol a harmat érte a kormányon, egy kicsit.
– Elrejtette?
– El. A kerékpár érték, nem lehet elásni. Meg ott a zeke. Öregember októberben nem megy el az ünneplő zekéje nélkül sehova. Nagynénihez meg végképp nem megy férfiember, ha beteg.
– És a test?
– Nem tudom, itt lesz valahol. Majd megkeressük. Nézze, a kutyák is láncon, nem szoktak pedig. Láncon vannak, hogy ne zavarjanak amíg elrejti a testet.
– Most mi legyen? Hívjunk erősítést?
Konrád kinézett a kocsiablakon, rágta a szája szélét, gyakran rágta, ha komoly dologban kellett döntenie. Rossz szokás, tudta.
– Nem kell. Nem lesz baj. Odamegyünk, megbilincseli, azután elvisszük. Nem lesz baj.
Kiszálltak, András még a tornácon állt, megvárta míg visszajönnek érte, nem mozdult. A kezét magától rakta előre, hagyta, hogy a fiatal rendőr megbilincselje, de megadni az őrnagynak adta meg magát.
– Mehetünk – mondta.
– Mehetünk – biccentett Konrád.
A kocsinál András megállt egy pillanatra, körülnézett az udvaron, megnézte a házat, az istállót, a tyúkokat, mindent.
– Megeteti őket őrnagy úr? Ott van eleség az kamránál.
– Majd jön valaki, menjünk.
– Nem bírtam már, nem bírtam, hogy mindig úgy nézett, mintha semmi ember lennék, úgy nézett. Pedig dolgoztam sokat.
– Értem. Majd benn elmondja András.
– Felakasztanak?
– Nem. Már nem akasztanak.
András bólintott, így is jó. Beült hátra, az őrnagy előre, és elmentek.
Még nem volt fél hat.
