Brunner Tamás - A torony

A torony

– Ébresztő, föl!
Erre ébredt. Nem nyitotta ki a szemét, valószerűtlennek tűnt, hogy erre a parancsra ébred. Talán még álmodik. A parancs előtt megmozdult álmában, úgy, mint aki gödörbe lép hirtelen, elalvás előtt érezte már ezt, ébredésnél még soha. Aztán a parancs. Durva hang volt, recsegő. Lassan kinyitotta a szemét, és körülnézett. Egy katonai körletben volt, ez nem volt kétséges, emeletes, kékre festett vaságyak, párosával egymás mellett sorban a szoba, a körlet két oldalán. Az ágyak mellett stoki, azon egyenruha. Teljesen lehetetlen.
– Ugorjanak ki az ágyból! Tíz perc múlva sorakozó reggeli tornára az udvaron, öltözet kék rövidgatya, fehér trikó piros zokni, tornaicipő. Mozgás!
Nem lehet tévedés, ez a hadsereg. Ámde melyik? És mikor? És hogyan kerül ide? Felült az ágyban, rajta az előírásos zöld katonai pizsama. Körülnézett, a többi ágyból is felkeltek sorra az ott alvók. Különböző korú férfiak. A mellette lévő ágyon egy körszakállas fickó odafordult felé, és így szólt: – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. nevem Ferdinánd. És az öné?
Nem jutott eszébe a neve. Furcsa módon nem rémült meg ettől, egészen biztos volt benne, hogy álmodik, rövidesen felébred, és a helyére kerül minden.
– Ne is mondja! - bólogatott együttérzően Ferdinánd. – Reménytelen is a kiszolgálás, az ember nem lehet biztos semmiben. Tegnap még minden nyugodt volt, minden rendben haladt, ma meg!
A férfi, akinek nem jutott eszébe a neve elgondolkodott, vajon mi mehetett itt rendben, és pontosan milyen kiszolgálással elégedetlen a szobatársa. Megnézte kicsit jobban. Magas, testes férfi volt, a körszakállat nem jól látta az előbb, valójában Ferenc Jóska szakáll volt, oldalt fedte az arcot, de az állát szabadon hagyta, és a bajuszba fordult. Ferdinánd barátságosan mosolygott és öltözni kezdett. A stokin lévő ruha nála egy öltöny volt, barna öltöny, kréta csíkos, fehér ing, barna harántsávos nyakkendővel.
– Én önt láttam már, tudom, ön a trafikos a Mázsa téren, igaz? Ugye milyen remek az arcmemóriám? A neve is mindjárt eszembe jut, várjon csak! – Igazgatta a szoros csomóra kötött nyakkendő bogját, közben hunyorított, a homlokát ráncolta, egyszerre felcsillant a szem. – Igen, az ön neve Jakab. Üdvözlöm itt kedves Jakab. Szereti reggelire a túrót? Ma az lesz, miden szerdán az van. Én szeretem.
A férfi egészen biztos volt benne, hogy soha nem látta Ferdinandot, soha nem volt trafikos a Mázsa téren, és nem hívjak Jakabnak.
– Igen, szeretem a túrót – mondta.
– Az remek. – Ferdinánd befejezte az öltözködést, már fésülködött. – Kedves Jakab ön, nem öltözik? Lekési a csatlakozást, ha szabad igy mondanom.
– De nem azt mondták, hogy reggeli torna, és hogy fehér trikó, miegymás?
Ferdinánd elnézően mosolygott: – Ugyan ugyan, ez mindig igy megy, majd meglátja.
– Ki volt, aki ezt mondta, aki felkeltett minket?
Ferdinánd úgy nézett Jakabra, mint aki tréfál vele, de nem baj, mert ő is érti a tréfát.
– No jöjjön, kinn találkozunk.
Ezzel magára hagyta Jakabot az ágynál. A férfi körülnézett, látta, hogy a többiek is felöltöztek, ruházatuk változatos volt, de semmiképpen nem egyenruha. Volt, aki overallban volt, volt farmernadrágos batikolt trikós hippi, volt kéményseprő, furcsa fekete cilinderben. Nem is tudta jól megfigyelni. A szekrényhez lépett, az egyik még csukva volt, erre ráírva látta, Földváry Jakab. Ez ő lesz, illetve ez az ő szekrénye, illetve valami Jakab szekrénye, aki láthatóan itt éppen ő maga. Most nem gondolkodott tovább a nevén. Kinyitotta a szekrényt és felöltözött abba a ruhába, amit benn talált. Kényelmes sportos viselt volt, szürkés kék nadrág, sötét inge, könnyű nyári zakó, sportcipő. Mire felnézett a körlet kiürült. Az ágyakat bevetették, az utolsó, talán a kéményseprő, leoltotta a villanyt. Jakab átmenetileg elfogadta már ezt a nevet, bár személyiséget még nem talált hozzá, de ez is jobb volt, semmint a tudat, hogy fogalma sincs mi a neve, kicsoda ő, és hogy kerül ide, ebbe a furcsa kaszárnyába Ferdinanddal, a hippivel, és a kéményseprővel. Ámbár legalább azt lehet tudni, hogy szerda van.
Kilépett a körlet ajtaján. A folyosó teljesen üres volt, sehol senki. Nem értette, hiszen még itt kellene lenniük. A lépcsőház előtt egy íróasztal állt, ott ült egy férfi. Gondolta tőle útbaigazítást kap a többiek holléte felől, vagy általában saját helyeztét illetően. Elindult az asztal felé. Hosszú volt a folyosó, de ennyire mégsem tűnt annak. Haladt haladt, de az asztalhoz nem került közelebb, gyalogolt, egyre sietősebben szedte a lábát, de az asztal éppen olyan távolságra volt tőle, mint amikor meglátta a körlet ajtajából. Megfordult, és látta, hogy a folyosó a másik irányba is végtelen hosszú lett, már alig látszott az ajtó, ahol kilepett. Megrémült, hideg rémület járta át a szívet. Ez a fordulat jutott eszébe, amikor az érzés áthatolt rajta, egy könyvben olvasta, emlékezett is, hogy már akkor sem tetszett neki ez a fordulat, hideg rémület járta át a szívet, amikor olvasta, giccsesnek és közhelyesnek tartotta, de most teljességgel átérezte annak minden tartalmát. És igen is hideg rémület járta át a szívet.
Megfordult ismét, Ferdinand állt előtte és szívélyesen mosolygott.
– Jöjjön már, csak magára várunk.
Jakab felkiáltott és futásnak eredt a folyosón, az asztal felé. Amikor odaért, látta, hogy egy zöld pizsamás férfi ül alegységügyeletes feliratú karszalaggal a karján, az asztal mellett egy széken. – Segítsen, mondja meg hol vagyok, hogy kerültem ide? Mi ez a hely? Az ügyeletes nem válaszolt, nézett maga elé, néha megszívta az orrát.
– Jöjjön, majd én segítek – tette a vállára a karját Ferdinánd, aki szintén ott állt már az asztalnál. nem látszott rajta, hogy futott volna. Belekarolt Jakabba, és elindultak lefelé a lépcsőn. – Az újoncokat általában én viszem itt körbe. Azt mondjak jó a természetem, és könnyen találok kapcsolatot akár halálra rémül egyénekkel is, ha szükséges, és kellően meg tudom nyugtatni őket. Jakab kitépte a karját Ferdinándéból.
– Hagyjon! – Futva indult le a lépcsőn. Egy emelettel lejjebb, egy asztalnál ugyanaz – vagy ugyanolyan férfi ült, mint ahonnan elindultak, zöld pizsamában, a karján karszalaggal, és a semmibe révedt. Jakab már nem is lépett hozzá. Futott tovább. A lépcsőkorláton át lenézett, és látta, hogy két emeletet kell mennie, ott lesz a kijárat. Futott, lélekszakadva futott csak futott, kettesével szedve a lépcsőfokokat. Nem találkozott senkivel. Már el kellett volna érnie a földszintet. Ismét a korláthoz lépett, és látta, hogy végtelen sok emelet van még alatta. Hátranézett, Ferdinándot kereste, de az nem volt sehol. Visszafordult, és immár a kijáratnál állt. Ugyanaz a zöld pizsamás – vagy ugyanolyan –, karján karszalaggal , odalépett hozzá, és a kezébe nyomott egy térképet, élelmiszerjegyeket, kilépő kártyát, belépő kártyát, egy csomag színes ceruzát, egy kilincset zárral és egy zsákot amibe mindezt beletehette.
– Ne lepődjön meg semmin. Ön meghalt és most alkalmazkodik ehhez az állapothoz. Balra az étkezde, jobbra a parancsnoki épület, elől a gyakorlótér, tovább a mozi. A körletet további parancsig nem hagyhatja el, bárki mond magának bármit, nyugodtan hitelt adhat a szavainak, ne gondolkodjon és ne tegyen meggondolatlan dolgokat. Van néhány szabály, egészen pontosan hétezerhatszáztizenegy, ezeket majd megtanulja. Ha elvéti, megbüntetik. Ne számítson segítségre, egyedül kell kiismernie magát a nyulak világában. – Ezt mondta, a nyulak világában. – Ezzel megfordult otthagyta Jakabot, és leült az ismerős asztalhoz, kinézett az ablakon és néha megszívta az orrát. – Ja, és a neve átmenetileg Jakab – szólt még a kapun kilépő után az ügyeletes.
Jakab a kapu előtt várakozott kicsit, biztos volt benne, hogy Ferdinánd felbukkan, de nem jött. Azt gondolta, eszik valamit, és elindult az étkezde felé. Mentében egyszerre csak egy huszárcsapat vágtatott el mellette, hujjogattak, és kardjaikat forgatták. Rémülten tért ki az útjukból, félt, hogy legázolják a lovak. A huszárok mind nagyon marconának látszottak.

folytatás

– Ne féljen – szólalt meg Ferdinand –, a hagyományőrző csapat, játék kardjaik vannak és játék lovaik, nem veszélyesek kicsit sem.
– De, hát majdnem legázoltak! – kiáltotta Jakab.
– Néha elég meggyőző a látszat. De jobb, ha csendben marad. Végül is nem esett baja. – Nem, persze, azt leszámítva, hogy meghaltam.
– Hmm, ezt ki mondta magának?
– Az őr, ott az asztalnál. Adott dolgokat és azt mondta hinnem kell mindenkinek, aki mondd nekem bármit is.
– Á, tévedett! Maga nem halt meg! Ne aggódjon. Minden rendben lesz. Nézze csak azt a felhőt, nem gondolja, hogy hasonlít egy katedrálisra?
Egy nyúlra hasonlít – gondolta Jakab. Már nem furcsállta, hogy visszanézve nem látta sehol Ferdinándot. Majd, ha legközelebb előkerül, megkérdi hogyan csinálja ezt. De talán nem is fontos. Úgy sem marad itt olyan sokáig. Eszik valamit, azután a kilépőkártyával elhagyja körletet, és hazamegy. Addigra ki fog derülni az is mi a neve és hogy került ide.
Gyalogolt a járdán, háromemeletes kaszárnya épületek mellett ment el. Az út mellett hatalmas fák, jobbra végtelenbe nyíló tér, lebetonozva, ameddig csak ellátott. A következő ház előtt a batikol trikójú hippi és a kéményseprő pingpongot játszott asztal nélkül, a járdán, felfestett vonalakkal. A járda kicsit lejtett a kéményseprő felé, de ez nem zavarta őket a játékban.
Az egyik épületen a felirat: mozi. Jakab úgy gondolta, ha idevetődött, akkor moziba is elmehet. Bement az épületbe. Egy sötét előtérbe lépett, ahol rejtett neon sejtelmes fénye világította meg a moziplakátokat, és a vörös bársony karosszékeket, a fekete krómszegélyes pultnál egy pattogatott kukorica készítő gép állt, és forgatta az elkészült kukoricát, ami, mint dús hab, mint felhő, hullott alá a gép tányérjából a műanyag tárolóba. A pult mögött nem volt senki. Jegyszedő sem volt, pénztár sem. Jakab belépett a sötét folyosóra és azon haladt, a folyosó kanyargott jobbra balra, mint egy labirintus, és csak néhol világított halvány fény, ami elrejtette a mélységet, de valamelyest mutatta az utat. Egy kétszárnyú ajtóhoz ért, belépett. A mozivásznon futott a film, színes szélesvásznú film. Egy férfi érkezett jobbról, egy nő balról, a férfinél virágcsokor, a nő mosolya felvillant, vakitóan betöltötte a teljes filmvásznat, a legszűkebb kivágásban látszott a hibátlan fogsor. Majd ugrott a kép, egy férfi érkezett jobbról, kezében virágcsokorral, a nőhöz lépett, aki elmosolyodott, vakitóan fehér fogsora betöltötte a teljes vásznat, amikor ismét ugrott a kép, a férfi a virágcsokorral érkezett jobbról. Jakab nézte pár percig, de a film nem lépett tovább. Bár a színészi játék magával ragadó volt, és valóságosnak tűnő érzelmeket mutattak a játszó személyek, de Jakab mégis elunta a mindig visszaugró filmet. A teremben sokan voltak, telt ház, a sorokban férfiak és nők, kezükben pattogatottkukoricás poharak, zacskók, ették a kukoricát, és annál a résznél amikor a férfi elért a nőhöz, felsóhajtottak, és megkönnyebbülve nyúltak a kukoricájukhoz amikor a férfi ismét elindult jobbról, kezében virágcsokorral.
– Jó film. E pillanatban legnagyobb művészi alkotása a szakmának, pár éves csak, de időtálló, valódi emberi érzelmekre és valós társadalmi problémákra helyezi a fókuszt. – Ezt nyilván Ferdinand mondta, bár őt magát nem látta Jakab a sötétben. Az értelemező magyarázat után Jakbot magával ragadta a film sodra, a hatása alá került, egyre inkább úgy érezte teljes életet lát, és a magáé üres mindaddig, amig a férfi el nem ér a nőhöz, akinek vakitó fehér mosolya betölti az ismert világot. Most abba maradt a vetítés, a vásznon kifutott a film, a villanyt felgyújtották, és Jakab, kicsit szomorúan, az élete ürességének terhével a vállán kiment a terméből. Az épületből kilépve, nem tartott a tömeggel, akik a gyakorlótér felé haladtak, hanem az ellenkező irányba ment, ahol egy víztorony állt. Remélte, hogy a belépőkártyája alkalmas lesz arra, hogy ide bejusson. Mindig szeretett volna egy víztoronyban lakni. Izgalmas lehet úgy gondolta, eltér a szokásostól.
– Arra nem gondol, kedves Jakab, hogy az emberek azért nem laknak víztornyokban mert nagyon sok a lépcső míg feljutnak. Nem éri meg a fáradságot? – kérdezte Ferdinánd.
– Éppen ellenkezőleg, ez a fáradság az, ami érdemessé teszi az embert és a dolgot arra, hogy ott lakhasson.
– Érdekes gondolatai vannak önnek tisztelt uram, igazán érdekesek. Jakab a víztorony felé haladt, látta, hogy a batikolt pólós hippi és a kéményseprő sakkoznak, egy bábu nélküli beton sakktáblán, ahol a fehér kockákat festékkel jelölték, míg a feketéket a beton szürkéje adta. A sakktáblán egy doboz gyufa, néhány színes gomb, egy öngyújtó, egy lepke és egy töltőtoll volt. Ezek helyettesitették a figurákat. A lepke élt, olykor arrébb szállt, de ez nem okozott fennakadást a játékban, a játékosok újra értékelték a játszma állását, és úgy folytatták tovább.
– Rá se rántson, ezek költők, mindketten, varázs világban élnek, ahol azt hiszik, hogy a töltőtoll lehet a királynő –, mondta Ferdinánd. Jakab nem szólt, tetszett neki a néma sakk.
A víztoronyban csigalépcső vitt fel a magasba. Jakab elindult és rendületlenül haladt fölfelé. Kissé elszédült amig a szűk lépcsőben forgott, és elveszítette az irányérzékét, egy pillanatra úgy tűnt mintha lefelé haladna, majd ismét felfelé. Ablakok nem lévén a torony lábazatán nem tudta, hogy mi lenne innen látható, de remélté, hogy odafenn kinyílik majd előtte a világ, meglátja az épületeket, és talán messzebbre is ellát, az épületeken túlra, talán a várost is látni fogja, és ha látja felismerheti, hol az a hely ahonnan érkezett. A toronyban ugyancsak félhomály volt. Műteremnek berendezett hely, körben festőállványok, néhány szék, a földön szőnyegek, az ablakok átlátszatlan tejüvegből, szűrve engedték át a fényt. A falak fa burkolatúak, mint egy angol klub belső termeiben, a burkolat díszes, sötét tónusú, megnyugtatóan biztonságos. A műterem közepén, egy emelvényen egy nő állt. Ő volt a modell, akt modell, rajta egy selyemsál, a vállán átvetve, redőzve, omolva a földre, túl a dobogón, elfutva egészen az egyik festőállványig. A nő Jakabot nézte, féloldalt állt, testének körvonalait kiemelte a szűrt fény, de a részleteket elfedte a félhomály.
Jakab is a modellt nézet, elindult körbe a fal mentén, de a modell helyzete nem változott, ugyancsak féloldalasan állt, a férfit nézte, láthatóan nem fordult el, de mégis együtt mozgott Jakabbal, mindig féloldalt láthatóan, teste körvonalai a fényben minden más az árnyékben. Úgy viselkedett a modell, mint a képeken a szembe néző alakok, bárhol áll az ember, mindig ránéznek, szemmel tartják, itt is a modell mindvégig szemmel tartotta Jakabot, amig az körbe haladt a teremben, kezével a sima fa borítást érintve, és nézte a nő fenséges királyi termetét. Jakab egy ponton megállt. Visszalépett, és a nő mögött a túloldalon meglátta Ferdinándot.
– Most már meg kell mondania hol vagyok, és mi ez a sok furcsaság itt.
– Biztos ebben? Biztos abban, hogy meg kellene magyaráznom bármit is. Mire menne vele. Változna e a helyzete vagy a nézőpontja. Hiszen éppen most tapasztata meg, hogy bárhová lép, a világ a maga számára mindig azonos lesz. Amig nem vált gyökeresen nézőpontot.
– Hogy érti ezt?
– Nézze, lépjen fel arra a létrára, a torony tetejére vezet, kívülre, talán ott majd megtalálja, amit keres.
– Keresek valamit?
– Talán nem? Nos, ha nem az sem baj. menjünk együnk valamit ma kiváló mákos tészta lesz a kantinban.
– Már este van?
– Lehet, hogy már este van.
– Menjen – szólalt meg a modell, és most szembefordul Jakabbal, odalépett hozzá és átölelte.
A férfi elindult a létrán, felmászott a tetejére, kimászott a toronyra. Kezét felemelte, és várt. Nem történt semmi. Szél fújta a haját, sportos zakóját.
– Á, mit is vártam – gondolta Jakab, aki nem Jakab volt, aki nem tarfikos volt, aki nem katona volt, aki halott sem volt, és talán nem is álmodott. Lépnie kellene egyet, és a sorsra bízni, hogy mi lesz majd a következő időben, itt a nyulak világában, vezető e, mint Ferdinánd, vagy a halott tekintetű ügyeletes sorsa jut neki. Szívesen sakkozott volna lepkékkel, igen azt szeretné, ha lehetne választani. Nos hát, akkor gyerünk. Lassan hullt alá, mint a pitypang ernyője a kicsike maggal. Minden rendben, ez most igy is maradhat. Talán majd a kéményseprő elkapja, vagy talán majd a modell, aki kicsit emlékezteti valakire. Kire is? Kire?