Jött egy spanyol. Az ördög se hívta, egyszer csak itt volt a bárban. Ott ült a kanapén, kezében a gitár. Játszott rajta. Inkább csak pilinckázott, dallamtöredékeket rakott egymás után. Zsíros fekete haja takarta durván szabott arcvonásait. Úgy festett, mint egy gyilkos. Kerestem nála tőrt, vagy katonai Coltot, jól illett volna hozzá. Felnézett. Fekete szembogara átsütött a loboncon.
– Adj egy italt! – szólt hozzám. Teljes joggal, végül is én voltam itt a csapos.
Közhelyes. Mondhatta volna inkább:
– Aremendesben jártam a minap, egy vörös rózsát dobtam a városháza előtt sétáló hölgynek. Haja ében, bőre, mint barack – ez sem kevésbé közhelyes persze.
– Konyak? – kérdeztem. A pontosság fontos.
– Armagnac. Jó lesz – gondolatban belekortyolt, csettintett. – Melegíti az ember szívét.
– Lánchíd.
– Hmmm…
Kivittem neki az italt. Megízlelte, majd a maradékot egy hajtással lenyelte. Hátradőlt, a gitárt a lába mellé a földre támasztotta. A hangszer koppant a parketten.
Úgy tűnt, elaludt a spanyol. Hangosan lélegzett, orrcimpája rezgett, ahogyan a levegő ki-be áramlott rajta. Nagy, húsos orra volt.
A dolgom után néztem. Visszaléptem a bárpult mögé, kezembe vettem a fehér törlőkendőt, nyakon ragadtam egy pezsgőspoharat, és szépen körbetöröltem. Vagy százszor.
Átpillantottam az üvegen, a spanyolra titokban. Ahogyan inas, feketébe öltöztetett alakját a karcsú pohár még vékonyabbra húzta, és ahogyan ide-oda fordítottam a poharat, úgy festett, mint egy göcsörtös vanília szál, ami hol felegyenesedik, hol elheverni látszik a fehér kanapén. Még aludt, legalábbis a szeme csukva volt.
A bárban volt néhány vendég, nem sokan, maga a helység se nagy. A pult, szemben az ajtóval, jobbra két asztal, balra egy, az ablaknál a kanapé, ahol most a spanyol ül, az ajtó mellett még egy asztal két székkel. Ennyi a berendezés. Meg én. Már tíz éve. A magam akaratából lettem csapossá saját boltomban. Korábban ügyész voltam. Majd egyszer elmesélem, ha lesz kedvem, meg időm hogy alakult így, azt hogy miért, azt majd elmondja más.
Egy hivatásos ivó ült az ajtó melletti asztalnál, módszeresen ivott már este hét óta. Már úgy féltizenegy lehetett. A pult mellett egy férfi és egy nő. Nem illettek össze, nem is tartoztak egymáshoz szerintem, talán csak ma estére. Sok ilyen van, miért ítélkeznék. Más nem volt itt, csak én meg a spanyol persze. Csendes esténk volt, semmi izgalom, semmi baj.
Most berobbant két fickó az ajtón, jöttükben hangosabbak voltak, mint a zene, ami szólt.
– Hozz egy sört, de gyorsan! – rikkantotta a magasabb. Nyilván nekem szólt. Egyenlőre még nem akartam meghallani. Nem tetszettek. Úgy harminc körüliek lehettek, jól tápláltak. Most piásak voltak, és erőszakosak, valami meccsről jöhettek, kedvenc csapat színeit viselték magukon, nyakukban szurkolói sál. Kötött. Ismertem őket régebbről, bár még nem volt szerencsénk, vagy éppen igen.
– Valami rendeset is igyunk, már kiráz a hideg a sörtől – imígy az alacsonyabb. Ahogy leült, az egyik széket felborította. Nem volt egészen véletlen a mozdulat
– Hozzál két rumot is! Na, mire vársz már macskajancsi? Szaporán! – nyekegte.
– Nem viszek, már eleget ittak máshol – nem akaródzott kiszolgálni őket.
– Mi van! Hát ne szóljá’ be, nyomd azt a piát, mer’ letépem a rohadt fejedet. Hát ki vagy te itten?!
Ezt a magasabb mondta, kigombolta a kabátját, sörhasa kitüremkedett az ingéből. Szemlátomást verekedni akart, anélkül nem lett volna teljes a napja.
Elég gyorsan kibontakozott a végjáték. Nem szeretem, ha így beszélnek velem, saját terepemen meg végképp nem. Nem is hagyhatom, hová lenne a tekintélyem. Kiléptem a pult mögül, egyetlen fegyverem a törlőrongy. Bár valójában nem készültem bunyóra, hiszek a szavak meggyőző erejében.
– Menjenek haza uraim, már nincs kiszolgálás – én úgy emlékszem barátságosan mosolyogtam, de lehet, hogy más nem mondaná annak.
A magasabbik elég magas volt, egy fél fejjel nagyobb nálam, pedig én se vagyok éppen alacsony, az utolsó mérésnél egynyolcvan voltam. Lépett egyet felém, a pillantása gonosz, a szándéka is az lehetett. A másik az asztalnál ült a széken billegett.
– Adjon nekik egy italt, hátha szomjasak – ez a spanyol volt. A nagydarab megfordult ránézett.
– Hozzád ki szólt? – a gitárra nézett – Na mi van, ez itt egy zenés hely? Na, more nyomjad akkor az akácos utat, az a te mesterséged. Ne pofázz bele a rendes emberek beszélgetésébe!
A spanyol – már csak így hívom – felállt lassan, a nagydarabhoz lépett, megfogta annak húsos nyaka köré tekert kötött sálát, közelebb húzta magához és a füléhez hajolt. Valamit mondott, nem hallottam mit, de azt láttam, hogy a pasi felhorkan, hátralép, és egy kést villant elő a zakója belső zsebéből. Fél szemmel láttam, ahogyan a középkorú pár kisiet a helységből. Gondoltam szólok, hogy nem fizettek, de meggondoltam magam. A késes fickó a spanyol felé lépett, a másik kezdett felállni az asztal mellől. Gondoltam kiegyenlítem legalább az esélyeket, mellé léptem, visszabillentettem a székre, majd kirúgtam a szék lábát. Elég nagyot nyekkent, ahogy a földre esett. Nem bántam. Azt, hogy ő bánta-e nem kérdeztem. A széknek nem lett baja. A spanyolnál nem láttam fegyvert. A másik a jobbjában lévő késsel felé döfött, de nem ért célt a szúrás. Mögé léptem, és lerántottam a zakóját a hátára, és bár az eredmény nem volt teljes, egy rövid időre megbénítottam a kezeit. Ez elég is volt, a spanyol kirúgta a kezéből a kést, majd megragadta a húsos orrát és megcsavarta, hogy könnyek szöktek a pasi szemébe. A földön üldögélőt felsegítettem közben, ugyanazzal a lendülettel dobtam ki az ajtón. Szerencsésen lengőajtót szereltettem már annak idején. Hiába, a józan előrelátás, ugye. A nagydarabot a spanyol még mindig az orránál fogva az ajtóhoz vezetett, ott lódított rajta egyet. Ahogy láttam orrán-száján ért földet kinn. A spanyol utána dobta a kalapját is. Szép mozdulat volt, elegáns.
– Ez rendben is volna akkor.
– Szép volt, – ezt az idült mondta az ajtó mellől – de a kalap az enyém.
– Kimegyek érte – ajánlottam.
– Hagyja csak úgyse tetszett a színe.
Vittem neki egy grátisz ital. Elégedett volt a dolgok ilyetén fordulatával. A spanyol visszaült a kanapéra, én visszamentem a pult mögé. A két harcos eltűnt, nem jöttek vissza, ma este már nem is fognak. Máshol mesélik a hőstetteiket. Holnapra meg elfelejtik. Nem nagy ügy.
Jöttek-mentek az emberek, én meg kiszolgáltam őket, sört csapoltam, poharakat törölgettem, hamutartókat ürítgettem, ahogyan kell. Szorgoskodtam.
Egy papírfecnit láttam meg a poháron keresztül. A gitár húrjaiba volt belehúzva. Nagyon óvatosan tettem le a poharat. Úgy settenkedtem oda a gitárhoz, mintha az a legkisebb zajra is elugorhatna. Nem is vetettem magam rá egyből. Körüljártam. Nézegettem. Innen is látszott, hogy a papíron írás van. Kézírás. Megkerültem a kanapét, és felülről néztem a nekitámasztott gitárt. Aztán előreléptem, és leültem. Mintha éppen üldögélni támadt volna kedvem, pihenni, kényelmesen kinyújtózni, pihengetni. Aztán odanyúltam, és egy mozdulattal elmartam a fecnit. Rövid volt az üzenet: Harmat utca… a szám elmosódott volt, alig tudtam kivenni.
Hát ennek nem sok értelme van. Illetve biztos van egy sereg értelme, de nekem most egyáltalán nem jelent semmit. Mi a fenére gondolhatott a spanyol? Minek kell utána járnom? Ha rágyújtanék, akkor biztos eszembe jutna valami. De csak ültem ott, még vagy negyedórát, vagy többet is. Egyszer csak éreztem, hogy felizzik a hardver. Szinte sistergett, ahogyan az eszembe villant egy gondolat. A bárpultnál is van egy telefonom, most jól jött, hogy nem kell felmásznom a lépcsőn a szobámig. Mondom, hogy jó itt nekem. Meg az is jó, hogy egy ilyen bárban rengetegen járnak, az ember sokakat megismer, beszélget, jóban lesz. Ha nem is testi-lelki jó barátság, de esetleg egy hírmorzsa leeshet nekem most.
Felhívtam a helyi lap szerkesztőségét. Kicsit hallgattam a várakoztató zenét, aztán kértem a Fricit, aztán megint zene, megint kértem a Fricit, aztán zene, aztán csönd. Már azt hittem megszakadt a vonal.
– Na! – vakkantott bele valaki a másik végén a telefonba. Ez a Frici lesz, megismerem a barátságos modoráról.
– Szervusz, én vagyok András, tudod a bárból.
– Ki a fene vagy?
– Mit kapok?
– Mindig számíthat rám, ha sarokba akarja szorítani az agysejtjeit.
– Jó vicc. Szóval megfogták a férfit, ahogy megírtuk. Úgy festett, mint egy apacs harcos, vagy spanyol matador.
Az őrmester kicsit aggódott, hogy hát baj is lehet, de ha már egyszer megfogta, nem volt mit tenni. Szépen összebilincselték a kezét előre, és beültették a rendőrkocsiba hátra – egészen belelendült a szövegbe. – A fejét is óvatosan lehajtották, azt a tizedes gyerek látta valami amerikai filmben.
Úgy gondolom, mert itt nem nagyon szokás. Na szóval, viszik ott, és kérdezik, hogy kicsoda-micsoda, mit csinál erre, honnan jött. De a fószer nem szól semmit, csak ül ott a hátsó ülésen. Aztán megálltak egy piros lámpánál. Végül is nem volt sietős. Aztán, ahogy elindulnak, egyszer csak hátranéz a tizedes, és hopp, nincs ott az ülésen senki. Ahogy mesélte teljesen meghűlt a vér benne. Az őrmester meg káromkodott, mert ugye a bilincset is elvitte magával, azt tőle levonják, az biztos.
– Csak azt írták meg, hogy elfogták, azt hogy meglépett azt nem.
– Hát az ember azért nem ír meg mindent, az őrmester is rendes gyerek, meg a kapitánynak is jövök egy szívességgel. Tudja, hogy van az.
– Hát tudom. Ja, még valami, miért keresték a palit?
– Olvasson újságot, segít, ha az ember tájékozódni akar.
– Kösz. Viszlát.
Ezt már csak a búgó hangnak mondtam bele a kagylóba. Oly gyengéden helyeztem vissza a kagylót a készülékre, mint egy beteges pandát a fekhelyére.
– Aremendesben jártam a minap, egy vörös rózsát dobtam a városháza előtt sétáló hölgynek. Haja ében, bőre, mint barack – imígyen szólt, vagy csak úgy hallottam?
Egyszer csak ott ült a pultnál a spanyol. Már nem is figyeltem rá, azt hittem elment, de nem.
– Aha, iszik még valamit?
Közelebbről nézve nem is tűnt már spanyolnak. Egy fekete hajú, nagy orrú pasas volt. Megköszörülte a torkát:
– Szép hely. A magáé, vagy csak melózik itt?
– Beszélgetni is lehet éppen, ha nincs jobb dolga az embernek – a pultra támaszkodtam én is, és szemébe néztem. – Ki tudod fizetni a konyakodat?
A keze megrándult. Gondoltam, túllőttem a célon, lehet, hogy megsértettem és előveszi a bitang nagy Coltját, hogy lelőjön. Már láttam ilyet egy filmen. A jobb keze útra kelt, elindult a pultról, és mint utas a sivatagban, végtelen lassúsággal a kabátja szárnya alatt eltűnt, ott megpihent kicsit. Baljával elhúzta a kabát hajtókáját, és a zsebében kotró jobb kezét engedte látni. A kezében könnyedén, az ujjai között fogva, oda se figyelve tartott egy vaskos köteg ötezrest. Aztán leeresztette a függönyt.
– Az enyém a csehó. Régóta itt dolgozom, és itt is lakom. Ott fenn. Szeretek itt – ennyivel tartoztam neki.
Tettem a dolgom, nem törődtem a pasival, aki úgy festett majdnem, mint egy spanyol. Ott ült a bárpultnál. Folyamatosan ivott. Csak sört, poharanként. Nem beszélgettünk, ha arra jártam, csapoltam egy pohárba friss eresztést és elé csúsztattam. Biccentett, letörölte a csurgó habot a pohár oldaláról, belehörpölt, letette maga elé. És így tovább, újra és újra.
Hajnal háromkor zárok mindig. Ilyenkor felkapcsolok néhány csupasz villanykörtét. A fény megmutatja a maga valójában a környezetet, ez már cseppet se kívánatos, inkább szürke, meg kopott, már benne van a fejfájós másnaposság. Nem is kell szólni, az emberek elmennek maguktól.
A férfi ott maradt a pultnál. Megvárta, míg körülsöprögetem szépen, akkurátusan a helyiséget, meg amíg behozom a kiürült poharakat az asztalról, amíg kiöntöm a hamutartókat, elmosom azokat, aztán csapolok egy pohár sört sok habbal magamnak és rágyújtok egy rövid cigarettára, a bárpult vendégeknek való oldalán.
– A felesége? – kérdezte.
– Hát a magáé?
– Sohase volt, mindig csak jöttem-mentem.
– Az enyém elhagyott… tudja, hogy van ez.
– Ah! – mondta, mint aki tudja. Akkor úgy tűnt, rendjén való, hogy tudja. Akár több dolgot is tudhat rólam. Akár azt is tudhatja, mikor hazudok, mikor nem. Nem lepett volna meg. Bár most hazudtam, még nem voltam nős.
– Bökje ki! – mondtam – Bökje ki, mit akar tőlem.
– Száz éve élek. Száz éve járok kelek. Sokat láttam, még többet hallottam. Sok életet láttam, számtalan embert, élni, halni, örülni, szomorkodni. Keveset láttam, aki valóban élt, keveset, aki élvezte az életét, aki szeretett ott, ahol éppen volt. Az én kabátom aranykabát. Amit látott, csak töredék, annál jóval többet ér. Akarja?
– Mit is kellene tennem?
– Maga nem majrés, nem fél utánajárni a dolgoknak.
– Kemény vagyok, mint a vídia, és körültekintő, mint egy apacs harcos.
– Gúnyolódik velem.
– Épp csak egy kicsit.
– Rendben nagyokos, csak meg ne bánja – elindulóban volt – Ja, kösz az esti segítséget.
– Ugyan már, én tartozom köszönettel.
– Az ám, tényleg.
Mire felnéztem, már ott se volt.
Reggel fázósan ébredtem. Nehezen raktam össze magam. Ittam egy kávét, és köhögni kellett, kilöttyent a pólómra, ott ugráltam a kis szobában, a fürdőszoba felé, és hatalmasan rúgtam bele a küszöbbe. Felöltöztem, és lementem a bárba. Úgy volt, ahogy este hagytam, amikor a spanyol elment. Amikor elment, még megnéztem a lábát, van-e rajta pata, de csak egyszerűen csizmát viselt.
Résnyire kinyitottam a bejárati ajtót, épp csak annyira, hogy a hideg, ami beszökik rajta, ne tudjon torkon ragadni, és bevettem a rácsokba tűzött két reggeli lapot. Gyorsan visszaszökelltem a szobámba, a lépcsőfokokat kettesével véve. Csak az utolsó előttin botlottam meg, senki se látta. Eszembe se volt leülni a reggeli bárban. Nincs annál magányosabb és szomorúbb hely, mint a reggeli, vendég nélküli bár, még a kerkápolyi katolikus temető se magányosabb holdtalan éjszakán.
Az asztalhoz vittem az újságokat, meg egy csésze kávét, meg egy vajas kenyeret. Az újságok közül kicsusszant három kikerics-csúnya csekk. Majd később. Nézzük, mit írnak, először a helyi lapot:
„Városunkba érkezett a kormánypárt jeles képviselője, és részt vett a Tiszti Kaszinó Múzeum megnyitó ünnepségén. Beszédében hangsúlyozta…” „Kiállítás és vásár nyílt a Kék Banánban, régi kismesterségek tárgyi emlékeiből, belépés hat éves korig ingyenes…” – az jó, a kiskölykök csak úgy buknak majd a posztókalap-készítés nagy dög vasszerszámaira…
„Ma hajnalban őrizetbe vett a rendőrség a Főtér közelében egy ismeretlen férfit, személyazonossága tisztázásra vár…” – kis rejtélyek, kis városunkban…
„… a hőmérséklet napközben 12–16 °C között várható.”
Nézzük az országos lapot, hogy ezt miért csinálom még mindig?
„… nagy harcban nyert tegnap a Dunaferr jégkorong csapata…” – vizes dolog lehetett, ilyen hőmérséklet mellett.
Ez érdekes lehet:
„… új népcsoportra bukkantak angol antropológusok Afrikában. A népcsoport a szuahéli fennsíkon él, tagjai között nincs verbális kommunikáció, de lehet, hogy azt elhallgatták a megfigyelő tudósok elől…” – Óóó!!!
„… nyomtalanul eltűnt a múlt heti, belvárosi ékszerrablás egyik feltételezett tettese. Már a rendőrség látókörébe került férfi az elfogására kivezényelt kommandósok által körülvett kőbányai bérházból tűnt el. A rendőrség szóvivője nem kommentálta az eseményeket. A rablók zsákmánya…” – tizenkettő egy tucat.
”… a kormánypárt jeles képviselője a hétvégén felkeres több vidéki várost, hogy részt vegyen helyi rendezvényeken, és találkozzon a helyi választópolgárokkal. Az elindulása előtt adott sajtótájékoztatón hangsúlyozta…” – elég hamar ideért.
Ma szombat van. Ma nem jönnek szállítók. Ma kissé ráérősebb a nyitás is. Hosszú lesz a nap. Ma van a bulik napja, ezek általában valami kocsmában kezdődnek, egy sör, egy feles, nagy remények, és általában ugyancsak egy kocsmában érnek véget, még egy sör, meg még egy, esetleg még egy. Aztán, tudják: „… ha fel bírok innen kelni, iszok még egy sört, ha nem, akkor hazamegyek.”
Lementem a bárba, szöszmötölni, letörölni a bárpultot, megigazítani a székeket, felhozni a pincéből egy karton vodkát. Tettem–vettem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a pult mögött állok, egy poharat törölgetek. Már vagy századszor. Aztán átbámulok a poháron, át a fehér kanapéra – ami egyáltalán nem illik ide a bárba, de nekem tetszik – oda, ahol tegnap este a spanyol ült. Forgattam a poharat, és csak bámultam az üres kanapét.
II. rész
Kinyitottam a boltot, kissé késve. Nem sokan jöttek, így dél felé, csak két megrögzött, meg egy srác. Ez utóbbi egy unikumot kért, gondolom, mert hallotta, hogy az jó lehet. Kirázta a hideg, ahogy lenyelte. Kettő felé már volt néhány vendégem. Már éppen nem is gondoltam a spanyolra.
Háttal álltam a bejáratnak, a bárpult felső részén függő üvegeket töltöttem újra. Ahogy visszafordultam ott ült egy férfi a bárpultnál. Nem is hallottam, ahogyan bejött. Majdnem felhorkantam a meglepetéstől. Negyvenes férfi volt, elnyűtt arccal, és elnyűtt ballonkabátban, valami kesernyés szivarkát szívott. Úgy festett, mint egy limonádéba facsart citrom héja. Nem sok vidámság látszott rajta. Ismertem. A rendőrségen dolgozott.
– Mit adhatok felügyelő?
Szívott egyet a szivarkán, és a képembe fújta a füstöt.
– Megyeget a bolt? – kérdezte.
– Iszik is valamit, vagy csak barátkozni próbál?
– Ki játszott itt a gitáron tegnap este?
– Keres valakit felügyelő?
– Hol van a pofa? – a földre hamuzott. Rosszallóan néztem. Nem zavarta.
– Kit keres?
– Kérdésre kérdéssel? Ne adja a hülyét, tudja jól, kit keresek – szippantott megint a szivarból, szemlátomást nem esett neki jól. – Tegnap itt járt egy ember.
– Sokan voltak tegnap, tudja meccs volt a városi stadionban.
– Tudom, az utójátékot is tudom, azt is tudom, itt ki nyert.
– Nem mondja! A hatóság mindent tud igaz? Na, akkor hol a pofa?
– Ne szórakozzon velem. Itt volt tegnap egy ember, játszott a maga remek kis gitárján. Ivott itt. Talán beszélgettek is maguk.
– Talán igen, talán nem. Mit akar tőlem felügyelő?
Nem fárasztotta magát, hogy hamutartót keressen a szivarcsonknak. Egyszerűen ledobta a padlóra. Csapoltam egy pikoló világosat.
– Igya meg, vagy öntse le a szivarcsikket vele, mégse füstölhet itt nekem napestig.
– Hol van most ez az ember?
– Nem tudom.
– Tudja hát, kiről beszélek?
– Itt volt, ivott tizenkét pohár sört, játszott egy dalt a gitáron, aztán elment.
– Mit mondott magának?
– Egy nőről beszélt, meg valami Aremendes nevű helyről, ahol a nővel találkozott.
A hadnagy elővett egy újabb szivarkát, olyan műanyag szopókásat. Keserűn nézegette egy darabig, mint akinek nem akaródzik rágyújtani igazán.
– Mért szívja ezt a vacakot, ha nem esik jól?
– Jó lesz, ha vigyáz! A körmére fogok nézni – sziszegte.
– Nem tudom, hol van, akit keres felügyelő, nem beszéltem vele semmiről, nem tudom, merre jár. Mindaddig nem tudom, amíg el nem mondja, miért keresi.
Felállt a bárszékről, rám meredt, olyan keményen nézett, ahogyan csak tudott.
– Még találkozunk.
– Legyen szerencsém felügyelő.
– Mi ez az Aremendes-féle hülyeség?
– Egy város, azt hiszem, Portugáliában van. De lehet, hogy Dominikán.
– Dominikán? Maga ügyész volt Konrád, mit tölti az idejét egy csehóban? Csak bajba kerül a végén.
Hallgattam, ő is. A vezetéknevem a Konrád, a keresztnevem András. Vajon a hadnagy tudja? Ráharapott a szopókára, zsebre vágta a kezét és elment. Aki itt felülkerekedik, az alulmarad.
– A sörre a vendégem volt – mondtam a csukódó ajtónak.
Fél három felé bezártam. Elküldtem mindenkit, és magam is elmentem. Nem volt különösebb célom, hogy hová megyek. Járni akartam egyet. Előtte még újságot olvasgattam, meg telefonáltam egy párat. Többet tudtam, de messze nem eleget. Utána kellett járnom.
A spanyol a főtéren, egy padon ült, a napos oldalon. Most is feketében volt, abban, amiben tegnap, vagy ugyanolyanban. Fekete nadrág és bőrdzseki. Keménynek látszott, talán mert kemény is volt. Haját összefogta egy gumival. Keze ültében a dzseki zsebében. Lábát kinyújtotta, és bokánál keresztbe vetette. Szemét becsukta, arcát fürdette a napfényben. Mellé ültem.
– Az első feladat megvolna, szerintem a második is.
A spanyol nem szólt semmit.
– Úgy ám, tudom ki maga, és lám meg is találtam. Szerintem akkor ez már két feladvány megoldása.
– Ha maga mondja.
– Most mi van? Már nem játszunk? Már nem érvényes a tegnap esti ajánlat?
– Mi az ördögről beszél maga, ember? Nem is ismerem magát.
– Hát így is jó. Bár én nem így képzeltem. Úgy gondoltam, lehetnénk például barátok. Tudja olyanok, akik megosztják egymással a titkaikat, elmondják, hogy mi van velük, hova mennek, mit csinálnak, milyen kaját szeretnek, mit isznak, ha isznak.
– Mért lennénk barátok? – nem nézett rám.
– Magának szerintem segítségre van szüksége. Magát keresi a rendőrség, néha meg is fogják, aztán lelép, de nem megy el a városból. Itt mászkál, ténfereg, meg üldögél a Főtéren. A rendőrök nem sokat fognak tökölni magával, ha még egyszer elkapják. Tudja, senki se szereti, ha bohócsapkát húznak a fejére.
– Úgy véli, talán sarokba volnék szorítva? – előhúzta a kezét a dzseki zsebéből, és a körmeit szemlélte. Meglehetősen modorosnak tűnt a mozdulat. De hát az ő dolga.
– Eddig egész ügyesen vált kámforrá, amikor kellett, de minden szerencse elfogy egyszer.
– És maga, maga miért üti bele az orrát a dolgomba?
– Úgy gondoltam, meghallgatnám a történetét, és ha van valami értelme, akkor esetleg segítenék magán, és akkor kitalálnám azt is: mit akar maga éntőlem.
– Nem akarok én semmit.
– Fussunk neki még egyszer. Kicsit telefonálgattam ma, meg elolvastam az elmúlt heti lapokat nyitás előtt. Egy hete betörtek egy ékszerboltba Pesten, éppen a belvárosban. Szinte látom. Négyen vannak, egy hat éves Opel berreg a kereskedő boltjától néhány métere, benne a sofőr majrézik. Nagyon menne a fenébe, de ahhoz nincs elég mersze. A másik koma a bolt előtt figyeli a járókelőket, egyébként senki nem ismerte fel később, ahogy tudom, ez még szerencse, fordítva rosszabb lenne.
– Hogy fordítva?
– Ha ott se lett volna és felismerik vagy hatan. No tovább, ne szakítson félbe. Szóval az üzlet előtt az egyik májer, benn meg a két másik ügyködik. Fegyverük is van. Tényleg honnan szerezték?
– Ne gyerekeskedjen.
– Maga többet tud, mint amit mond. Mindegy, tovább. Az egyikük elrikkantja magát:
– Nyomás hátra a pulttól, meg ne próbáljon senki semmit. Lelövöm, aki bekavar nekem. Te ott, előre, nyisd ki a vitrint.
– Nekem nincs kulcsom.
– Ne szórakozz velem, nyisd ki, mert lelőlek.
A boltban ketten vannak, már a rablókon kívül persze, a tulaj, meg egy eladó. A tulajdonos egy öregúr, az eladó egy fiatal lány. A fegyveres kettőt belelő a mennyezetbe – a helyszínelés szerint. Nagy kaliberű fegyverrel, valószínűleg Kalasnyikovval. Az nagyon komoly, a hadseregekben használnak ilyet. Nos, a lövések után a lány előrelép, és a nála lévő kulccsal kinyitja a vitrin üvegajtaját. A másik fegyveres, aki eddig nem szólt semmit, odalép és besöpri egy táskába, illetve inkább hátizsákba a szekrénykében lévő gyémántokat.
– Tovább! – parancsol a lövöldöző fegyveres. A lány ment és nyitott volna, a főnöke – kis öregember, de több élet van benne, mint egy torreádorban – a lány elé lép, és megpróbálja megakadályozni, hogy az bármit kinyisson. Az első fegyveres ekkor rálő az öregre. A vállán találja el. Az öreg lerogy, a lány nyitja a szekretert – itt voltak az értékesebb cuccok.
Nem szólt semmit a spanyol, hát mondtam tovább.
– Felmerült, hogy a lány is benne volt a rablásban, mert felhívás nélkül magától indult el ehhez a szekrényhez, a fegyveres csak azt mondta: tovább, de nem mondta, melyiket nyissa ki. Ezért állt elé az öreg is feltehetően, féltette a holmit. A lány felelőssége azután kimerült, hogy úgy mondjam, csak egy futó gondolat marad a vizsgálatot végző rendőrökben. Tudja miért vetették el az ötletet?
– Na, miért? – dörmögte a spanyol.
– A lányt meglőtte a másik fegyveres. Nem lehet tudni, hogy véletlenül-e, vagy szándékosan, de mindenesetre meglőtte. Nem halt meg, de nem lesz belőle ember. A golyó a gerincét törte el. Nyomorék marad egy életre. Szép lány, ahogy tudom, csinos, alig múlt huszonegy.
– Szomorú eset.
Hallgattunk egy sort. Vártam majd csak mond valamit, de nem. Folytattam:
– A rablók simán leléptek a szajréval, ami nem megvetendő, merthogy meg lehetne venni belőle a Parlamentet őrséggel vagy anélkül, tán még be is csomagolnák a vevőnek. No most, két napon belül két gengsztert megtaláltak, az egyiket élve, a másik is lélegzett még, de elég rossz bőrben volt. Egymást ölték éppen, amikor a rendőrök rájuk törtek. A másik kettőt is bekerítették Pesten egy külvárosi bérházban. Ami itt jön az kicsit zavaros, de majd kitisztul. A házban megtalálták a fegyverest, aki a lányra lőtt. Megtalálták, és kórházba vitték, mert neki is volt egy golyó ütötte lyuk a hasán, vagy hol. Nem sok reményt fűztek hozzá, hogy megmarad. Talán nem is húzza sokáig. Mindenesetre hallgat, összeszorított szájjal, ahogyan képzelem. A másik két fogoly is hallgat. Vagy nagyon elszántak vagy nagyon félnek. Az ellopott cuccot nem találták sehol, és a negyedik tettes nincs még meg.
A spanyolra meredtem, hatásszünetet tartottam. Nem mentem vele megint semmire. Nem szólt semmit. Újfent én jöttem.
– Ez lehetne éppen maga is, vagy lehet, hogy maga itt vár rá, meg a cuccra. Mit szól?
Megsodorgatta húsos orrát, majd zsebre vágta a kezét.
– Ezt egyedül találta ki, vagy összeültek a haverjaival?
– Nem kell segéderő?
– Minek segítene maga nekem. Rendezett élete van, remek kocsmája, még a gitárja is jól peng. Maga törvénytisztelő polgár, nem? Ha így van, ahogy mondja, akkor én egy rabló vagyok, egyszerűen feladhatna és kész. A lelkiismeret se piszkálná egy fél óránál tovább.
Hallgattunk egy sort megint. Elővettem egy gyufásdobozt, és az ujjaim között forgattam. Tán haza kéne menni, vagy felhívni Katit, és eltölteni egy kényelmes laza délutánt nála, vagy nálam. Még egy capuccinót is főznék, egy kis brandyvel, nem is volna rossz. De nem, ehelyett itt ülök a Főtéren, fagyoskodok a friss szélben, és egy spanyolt győzködök.
– Szerintem maga nem bűnös. Aki sáros, az nem mászkál itt, mit egy kétlábon járó hirdetőtábla, hogy: itt vagyok, ide lőjetek! Az fogná a cuccot, és lelépne, legalábbis nekivágna, aztán hulljanak a cserepek. De maga nem, maga csak itt lődörög, néha kámfort játszik, és gyakorlatilag segítséget kér tőlem, mondjuk, csinál hozzá egy kis körítést, meg hókuszpókuszt de mégiscsak segítséget kér.
– Tényleg nem én voltam. A bátyám volt a negyedik, eléggé hasonlítunk egymásra.
Megint hallgattunk. Ez egészen jól ment nekünk, már belegyakoroltuk magunkat.
– Nézze, én nem mehetek vissza Pestre. Pedig a házban van valami, amiért érdemes lenne.
– A gyémántok.
– A vallomás, meg még valami, ami tisztázna engem, és biztossá tenné, hogy kik vettek részt a rablásban.
Felálltam, mentem két kört a pad körül.
– Milyen vallomás? – szegeztem neki a kérdést.
– A harmadik pofa, tudja mielőtt elcsendesedett, hosszasan és részletesen elbeszélte a viselt dolgait. És ott van egy magnófelvétel is.
– Mért nem hozta el, amikor ott járt?
– Nem sok időm volt csomagolgatni, meg rakosgatni, éppen csak meg tudtam lépni, már az ajtót döngette a kommandó.
– Most se sokkal értelmesebb a történet, mint az elején volt. Miért éppen ide jött?
Egy kölyök labdázott a közelünkben, kis pattogós gumilabdával. Nem volt ura a történéseknek, a labda majdnem fejen talált. Röptében kaptam el. Mire visszafordultam a spanyol már megint nem volt sehol.
A gyerek ott állt előttem a labdájáért jött. Rámeredtem.
– Kés, villa, olló, gumilabda gyerek kezébe nem való – mondtam, és zsebre vágtam a gumigolyót. A gyerek még a száját is eltátotta. Két lépés után persze, hogy visszaadtam neki.
Nem mentem egyenesen vissza a boltomba. Megkerültem a teret. Átmentem a városkát átszelő patak feletti kis hídon. Felkapaszkodtam a vár felé vezető úton. Ittam egy kávét a konkurenciánál. Majdnem vettem egy akácfából faragott kilátótornyot, de még időben észbe kaptam.
Hazafelé kanyarodtam. A bárt kétfelől is meg lehet közelíteni, a kis utcáról, innen nyílik a főbejárat, és a ház udvarán keresztül hátulról is. Több háznak közös udvara van, voltaképpen egy komplikált átjáró-ház rendszer az egész. Akárhol bejöhetsz, és akárhol kimehetsz, pompás hely, ha egy kicsit bújócskázni akarsz. Most erről jöttem.
Óvatosan dugtam ki a fejem az egyik falmélyedésből. A hadnagy ott kuporgott egy beton virágosládán, és a keserű szivarkáját szívta. Magányosnak és szomorúnak látszott, ahogy ott ült. Nem volt kedvem felvidítani. Visszahúzódtam, és elindultam a templom felé eső kijárathoz. Végül is az utazáshoz nem kell más csak kedv, és pénz. Nekem volt mind a kettő.
Az órámra néztem, a tizenhatharmincas mostan tájt mehetett el a pályaudvarról. Támadt egy ötletem, hogyan csíphetném el. Közel a pályaudvarhoz, egy volt szolgálati lakásban lakott régi ismerősöm, Krepp. Néha bejárt hozzám, a bárba, és két fröccsért elszedegette este az üres poharakat, meg tisztán tartotta a hamutartókat, ilyesmi. Kedveltem, de néha az agyamra mászott. Mással is volt már így. Elmentem a házhoz, de egy ideig hiába zörögtem a bejárati ajtón. Már kezdtem feladni, hogy feljussak még este előtt Pestre, amikor felbukkant Krepp alakja az utca végén.
– Krepp, magát az Isten küldte.
– Dehogy, kérem, én itt lakom.
– Aha. Volna itt valami, kéne egy jármű, utol kell érnem a pesti vonatot. Nincs valami ötlete?
– Utolérni? – Krepp a szemölcsöt piszkálta az orra mellett, majd talányosan elmosolyodott. – Jöjjön, van itt egy járgány, nem egy repülő, de szerintem jó lesz.
Úgy nyitotta a fészer rozzant fa ajtaját, mintha a NASA rakétabázisába engedne betekintést.
– Na? – kérdezte horpadt mellét kissé kidüllesztve.
– Mit na?
– Hát a jármű? – karjával színpadiasan intett.
– Milyen jármű?
– Na mindjárt!
Elhessegetett három bánatos tyúkot a ponyváról, amivel a jármű volt letakarva.
– Azanyátok ! Hát itt van!
És fellebbentette a ponyvát, olyan mosollyal, mint aki most engedi be az igazhitűt a hetedik mennyországba. A lepel alatt egy roskatag Pannónia motor állt, oldalkocsis. Az egyik tyúk még megpróbálta visszaszerezni otthonát, amelyből kiűzetett, de Krepp kezében a seprű meglendült, és tyúk kotkodácsolva menekült ki a fészerből.
– Hát ez itt.
– Ez meg mi? – hunyorogtam a sötét fészerbe.
– Ez egy motor. Szerintem még működik.
– Én inkább talán mégis busszal megyek. Na viszlát.
– Ugyan már. Mindjárt belökjük. Melyik vonatot kell utolérni?
– A négyharmincast.
Krepp megvakarta a feje búbját, összekuszálva szerteröpködő loboncát.
– A hathuszonötöst, azt vállalom.
– Isten vele.
–Várjon már egy percet. Segítsen, toljuk ki.
Kitoltuk a motor az udvarra. Roskatagabbnak látszott, mint benn a félhomályban. Krepp elhessegetett még egy pókcsaládot a motorblokkról.
A nyeregbe pattant, és lendületből megpróbálta berúgni a motort. Aztán megint, és megint. Letörölte a gyöngyöző verítéket a homlokáról.
– Segítsen már, be kell tolni, túlszívta magát.
– Toljuk!
Betoltuk. A sarkon utolértük a motort, ami elindult kergetni a végtelent.
Majdnem elnéztem az állomást, ahol le kellett szállnom. De hát nem jártam errefelé már vagy tíz éve. Vonattal akkoriban se sokat. Ha vonattal érkezel, a város hátsó felét látod, kertek hátulját, gyárudvarokat onnan, ahonnan még sohase láttad. Mindenféle fasor, meg bokrok takarják a kilátást, és nem ismered fel a környéket, még ha nap mint nap ott is járkáltál akár éveken át. Innen nézve semmi se ismerős, pedig nem törődve a metsző széllel, gyakran kidugtam a fejem a vonatablakon, ahogyan a város felé közeledtünk. Személy másodosztály, ahol utaztam. Nem is volt más kocsi a vonaton. Gondoltam, ha már nem ismerem fel a környéket, hát kérdezősködöm. Egy barátságosnak látszó polgártól próbáltam hozzájutni a tudáshoz.
Megmondtam megint, még mielőtt leteszi itt nekem.
– Aha, igen?– krákogta bele a fülembe.
– Megfogott a rendőrség ma éjszaka egy pasit, valami idegent, itt nem messze a kricsmimtől.
– Aha, ja. Meg – mindig is szószátyár volt, talán azért lett újságíró.
– Szóval érdekelne, ki volt, mert lehet, hogy ő járt nálam, a’sszem még gitározott is.
– Na és, szerződtetni akarja?
– Nem, más miatt kellene tudnom, ki volt.
folytatás...
– Mester, hol kell leszállni Kőbányához?
– Kőbányán – ezt a legnagyobb komolysággal mondta.
– Igen, de mikor jön az az állomás?
– Még három, vagy négy. Nem, inkább három. Vagy négy.
– Milyen állomás van előtte?
– Rendező.
– Milyen rendező? – nem adom ám fel egykönnyen soha.
– Rákos rendező. De utána is megáll még a vastelepnél.
– Csak egyszer áll meg rendező után?
– Az, vagy kétszer.
– Kér egy sört?
Magára hagytam, elmentemben még láttam, ahogy az ujján számolgatja, rendező, nem rendező, vastelep és így tovább.
*
Esteledett is már, így aztán majdnem fennmaradtam a vonaton. Még éppen időben vettem észre a vásárvárosban a víztornyot. Innen már gyorsan kiszámoltam, hogy ha ez az, akkor vele szemben kell lennie Kőbányának, és akkor nyilván ez az az állomás. Csak remélni tudtam, hogy Gyömrőn nincs ugyanolyan víztorony, és hogy ott nem járnak kék buszok. Ha igen, akkor lesz még egy kellemes estém egy vidéki kisvárosban. De szerencsém volt, és még csak hasra se estem, ahogyan leugrottam a mozgó szerelvényről. A vasutas kezében a zöld tárcsával rosszallóan nézett rám. Rávigyorogtam, és átmásztam valami korláton, aztán eltűntem az aluljáróban, hogy rögvest felbukkanjak a városszéli házak tövében.
Az egyik ház melletti üres telken kibelezett régi Lada állt. A hideg idő ellenére ültek benne vagy négyen. Üveg járt szájról szájra, és a bentiekkel szállt az idő és a régi roncs is újra.
Harmat utca. Rajta volt a cím a fecnin, amit a gitárban találtam. Szép régi ház volt, olyan körfolyosós fajta, még vakolat is volt rajta, itt-ott, és a golyó ütötte lyukak sem voltak feltűnőek. A harcoló alakulatokat néhány éve már feltehetően kiszorították a hátsó udvarokból, legalábbis a lichthófokba.
Pompás ház volt. Sokat megélt, akárcsak a lakói. A bejárat sötét verem, a kukákból kiöntött a szemét, valami mocorgott is az egyik edény mögött. Nyilván macska. Mielőtt kiléptem volna a kétemeletes ház udvarára, amin egymás hegyén-hátán feküdtek a fák gyökerétől felnyomott macskakövek, nekitámaszkodtam a kapubejáró falának, a lépcsőház mellett. Lehet, hogy bejutok a lakásba, lehet, hogy nem. Lehet, hogy találok valamit, lehet, hogy nem. Még az is lehet, hogy éppen azt találom meg, amit a spanyol mondott. Még éppen ideje hogy visszaforduljak, és hazamenjek az esti vonattal. De ha már idáig eljöttem, hát be is mehetek.
Vettem egy mély levegőt, mint aki sötét ismeretlen vízbe ugrik, és indultam volna, amikor valaki megragadta a karomat. Így elsőre nem volt könnyű eldönteni, hogy férfi vagy nő, de az biztos, hogy nem mosakodott egy hete, vagy kettő. A hangja eldöntötte a bizonytalanságot, nemét illetően, ilyen borízű hangja Kurázsi mama óta nem lehetett nőnek.
– Keres valakit uram? – Keze végigfutott a karomon, lecsúszott a dzsekimre, a zipzáron is kapart kicsit töredezett körmeivel.
Gondoltam, nem kerülgettem a forró kását.
– Azt a lakást keresem, ahol a halott embert találták.
Morgolódott egy sort. Ezt állandóan csinálta, úgy hangzott, mintha bádogtányért karistolnának pléhkanállal.
– Nem halt az meg. Elvitték a mentők. Én láttam, hogy még szuszog.
– Látta?
– Mondom.
– Hogy nézett ki?
– Hogy, hogy, mint egy ember, volt haja, füle…
– Nem úgy nézett ki, mint egy spanyol?
Ezt emésztette egy darabig. Aztán kétszer erősen megrázta a fejét. Hajcsimbókjai csak úgy repültek.
– Mindegy, melyik volt az a lakás?
– Hát az jó volt, már akkor röhögtem. Uram, a rendőrök a második emeleti lakást rohanták meg, de a pasi a fölszinten volt. Oda csak később mentek be.
– Miért mentek a másodikra?
– Az jó volt – kuncogott. Vidám volt, kacsintott is. Hétszer. – Én mondtam nekik, a telefonba.
– Magának ki mondta?
– Hát egy ember… – megint morgolódott.
– Na jó, mutassa a lakást. Ahol a pasit találták.
Megint a zsebem felé kurkászott. Elővettem egy ezrest, odaadtam neki. Nem láttam a mozdulatot, ahogy eltüntette.
– Jöjjön utánam – krákogta.
Mentem utána. Van az már három hete is, hogy nem mosdott, gondoltam, és éreztem, ahogyan magam is elkoszolódom.
A lakás ajtaja szépen lepecsételve, rendőrségi pecséttel. Nézegettem, mit tehetnék. Az öreget nem nagyon zavarta a hivatalos jelzés, koszos körmeivel már le is szedegette a ragasztót. Na, ha már így, akkor gyerünk be. A konyha berendezése igen szerény. Villany nincs. Gyufát gyújtottam. Nem égett a körmömre, mire végeztem a szemrevételezéssel. A konyha üres. A lakás a konyhán kívül már csak egy szobából állt. A szoba berendezése ugyancsak meglehetősen szegényes. Matrac a földön, két szög a falban, gondolom, ez lenne a szekrény, a sarokban még egy bili is gazdagította a felszerelést, szerencsére üres. Négy gyufával körbejártam a szobát, végigsimítottam a falakat, közelről megnéztem a padlót. Semmi titkos rejtekhely, vagy ha volt is, akkor nagyon jól el lehetett dugva, mert nem vettem észre semmit.
A kis koszos öregember a bejárati ajtóban állt.
– Jöjjön velem – intett, hogy menjek utána, majd elsöpört a folyosón. Alig értem a nyomába. Benyitott saját lakása ajtaján, kicsit szégyenlős mosollyal a rendetlenség miatt. Megálltam az előszobában és nagyon igyekeztem, hogy ne érjek hozzá semmihez. Megpróbáltam a fülemen keresztül lélegezni, de ez nem ment sokáig. Én ennyi vacakot még nem láttam egy rakáson. A konyhából a szoba felé kis ösvény vezetett a cuccok között. Ahogy láttam, a szobában az ösvény kettévált, és megkerülve a szobát önmagába torkollott. A csapás sem maradt fedetlen, szépen végig volt teregetve szőnyeggel, azon meg színes újsággal, azon meg egyszerű újságpapírral. Úgy rémlett a szobában egy 424–es mozdony is van. Vagy legalábbis jellemző darabjai. A két egymásra állított olajkályha ezek után már nem is volt feltűnő. Az egyik kerek ablakán egy játékmackó nézett ki. Amíg álmélkodtam, valahogy szem elől vesztettem az öreget. Aztán az egyik, látszólag a fogasra akasztott ócska kabát megmozdult. Ebben volt az öreg.
– Jöjjön, csak jöjjön – azzal eltűnt a szobában. Visszaérkezvén egy sem hozzá, sem a környezethez nem illő barna bőr aktatáskát hozott.
– Ez mi?
– Ez a magáé.
Térjünk az üzletre gondoltam.
– Mennyi?– firtattam.
– Tíz?– inkább kérdés volt, mint ajánlat.
– Öt – mentem bele az alkuba. Nem sok eredménnyel.
– Tíz!– most már ellentmondást nem tűrő követelés lett.
– No jó –vettem elő a pénzt, és átnyújtottam, egyidejűleg megragadtam a bőrtáskát. Kicsit huzakodtunk. Nem volt könnyű eldöntenie, hogy elengedje-e egyik keze zsákmányát, vagy ne, illetve, hogy melyiket.
Társalgási hangnemben megjegyeztem.
– Szépen lakik.
– Nem adok magának semmit – és terelni kezdett az ajtó felé.
– Várjon már egy percre. Ki mondta, hogy jövök?
Kuncogott, meg morgolódott.
– Az az ember a telefonba, tudja, már mondtam. Ő mondta, hogy mit mondjak a rendőröknek, meg mondta, hol találom meg a táskát, és hogy jön valaki, aki majd keresi, annak adjam el, de jó árat kérjek érte.
– Megnézte, mi van a táskában?
– Nem.
– Megnézte.
– Éppen csak belelestem, de nincs benne semmi, csak papírok, meg egy telefon, meg ilyesmi.
– Mért hagyott kotorászni ott a koszban?
– Ezt is az az ember mondta, hogy hagyjam meggyőződni a saját szemével.
– Csak még egy kérdés, mikor beszélt vele utoljára?
– Nincs egy órája.
Rábámultam.
– Nincs is telefonja.
Az öreg fellebbentette a kabátja jobb szárnyát. Egy mobilszolgáltató teljes választéka villogott meg zümmögött alatta.
– Haladni kell a korral.
*
Még aznap este hazautaztam. Vonattal, ahogy jöttem. Személy másodosztály, dohányzószakasz. Hát dohányzott is mindenki, aki csak itt utazott, bár annyira nem voltunk sokan. Nem ültek minden széksorban. A szürkére koszolódott zöld műbőr hívogatóan várta utasait. Rágyújtottam, és a kupé mennyezete felé fújtam a füstöt. A barna táskát az ölembe fektettem, két kezem rajta nyugtattam, mint oroszlán a frissen leölt prédán. Ezzel mondjuk meg is szűnt minden hasonlatosság köztem meg egy oroszlán között. Még nem nyitottam ki. Egyelőre csak morfondíroztam. Sok minden járt a fejemben, mindenféle spanyolok, testvérek, rablók, kis koszos öregemberek full-extrás felszereléssel, és néhány teherkocsira való limlommal. Bérházak, és házak bárral. Keserű hadnagyok, locsi-fecsi újságírók. Ilyesmik. Szép színes világ. Jól beletenyereltem már megint.
Most már nem vártam tovább. Felcsaptam a két reteszt, és lassan felnyitottam a tetejét a táskának. Nem történt semmi, nem szólaltak meg a fanfárok, sőt szirénák se. Nem rohantak rám rosszarcú emberek. A vonat csattogott csak szokásos ritmusában. A táska majdnem teljesen üres volt, egy régebbi típusú rádiótelefon volt benne, nagy akkumulátorral. Körbekergettem a készüléket az üres táskában, mint a régi játékban az egereket, akiket be kellett juttatni a házikójukba. Aztán abbahagytam. Egyik ujjammal piszkálgattam, lökdöstem. Aztán megfogtam. Megemeltem. Méregettem a tenyeremen, mintha kilóra venném meg éppen. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem. Könnyű, a nagy akkumulátor ellenére is túl könnyű. Innen már egyszerű az egész. A tápegységet leszereltem, elővettem a bicskámat és a műanyagillesztésre szorítottam. Kicsit kellett csak feszegetni, elég jól bejáratottnak tűnt. Még itt a félhomályos vasúti kocsiban is felszikráztak a gyémántok, amint kiszabadultak a rejtekhelyről, és a táskába hullottak. Elégedetten mosolyodtam el. Végül is tízezerét nem volt rossz vétel.
Úgy véltem, talán jobb, ha nem a végállomáson szállok le a vonatról. Volt némi sejtésem, hogy ki vár ott. Leszálltam így hát eggyel előbb, a gyártelepnél. Busszal mentem el a pályaudvarra. Mert hát elkerülni a találkozót, azt mégsem illett. A pályaudvar előtti telefonról lebonyolítottam néhány hívást, csak ittenit, helyit. Aztán beosontam a késő esti órában kiürülőben lévő pályaudvarra. Néhányan lézengtek csak itt. Már csak két vonat indult ma, egy gyors, és egy személy. Egyik Nyíregyháza felé, másik Budapestre, tíz perc különbséggel, ha a késést nem számítjuk. Az én vonatom már beérkezett, de persze nélkülem. Azt a néhány utast elvitték a taxik, meg a buszok. Alig hárman, négyen támasztották a pultot a restiben. A csomagmegőrző szekrénykékhez mentem. Kiválasztottam egymás mellett kettőt. Egyikbe bezártam a táskát, a másikba a telefont, csak össze ne cseréljem a kódokat.
A spanyol egy padon ült. Nem tűnt nagyon idegesnek. A fekete ruhájában ült ott, mint éjmadár. Keze a zsebében, lába előrenyújtva keresztbe vetve. Mellételepedtem.
– Elhozta – nem kérdés volt. Kijelentés. Nem lehet kétség abban, hogy elhoztam.
– El én.
– Ide vele.
– Várjon már egy cseppet. Váltsunk néhány szót előbb.
– Minek, egyszerűen adja csak ide és kész – megváltozott a hangja, már nyoma sem volt benne semmi barátságosnak.
Az órámra néztem.
– Nem kell sietni, rengeteg időnk van még. A vonat csak tíz perc múlva indul. Annyi idő bőven elég lesz.
– Mire?
– Hogy elmondja, amit nem értek.
– Miért mondanám el?
– Mert különben nem kapja meg, amit akar.
Ezen gondolkodott egy kicsit. Végigmért. A táska az ugye láthatóan nem volt nálam. A telefon az éppen lehetett volna. Kevesen mozogtak a váróteremben, egy öregúr ment ki épp, a lengőajtó csukódott mögötte. Más senki. A mozdulat gyors volt. Ha akartam volna, se védhettem volna ki. Jobb kezével elkapta a jobb vállamat, úgy, hogy az alkarja a nyakamhoz feszült. A fejemet hátraszorította, és a balkezével gyorsan végigmotozott. Semmit se talált. Hát persze, nem is találhatott. Ezt ő is tudta, de meg kellett próbálnia. Nem hibáztattam érte. Elengedte a nyakamat, kezét zsebre vágta.
– Kérdezzen.
– Maga is benne volt?
– Mondtam már, nem, nem voltam benne.
– Akkor részesedni akart?
– Hát persze, bolond lettem volna hagyni, hogy azok a semmi kis csavargók vigyék el a nagy pénzt.
– Majdnem világos minden. Lassan összerakom.
– Jó magának. Mindjárt megy a vonat, mondja a kódot.
Vártam még kicsit. Annyi idő kell csak, hogy éppen odaérjen a csomagmegőrzőhöz, kinyissa, felszálljon a vonatra, és már induljon is a szerelvény.
– Maga azt mondta, nagyon hasonlítanak a testvérével. De igazából nem ugye? Leginkább csak a hangjuk. Hova tették a szomszédot, tudja a rongyos tótot.
– Nem látta? Mondjuk, nem csodálom abban a lomhalomban. Ott ül egy székben, és szorongatja a rumos üveget egy hete. Gondoskodtunk róla, hogy ki ne ürüljön soha.
– A tízes szekrény, negyvenhárom–huszonegy.
Azonnal felállt és elindult a csomagmegőrzőhöz. A hangosbemondó indulóként mondta a nyíregyházi vonatot. Már mozgott a szerelvény, amikor a spanyol egy hosszú ugrással a lépcsőre érkezett. Baljával kapaszkodott, jobbjában a táska.
– Mért hagy futni?
– Hogy hívják a lányt?
– Laura. Mégsem hagyhattam. Szerettem.
Elvitte a vonat. Én meg csak álltam ott a peronon, és egy pálinkát fontolgattam a restiben. Ekkor érkezett meg futva, rohanva a szomorú kis hadnagy, meg vagy nyolc embere. Körbeszaladtak, aztán összegyűltek, hárman elindultak jobbra, hárman balra. A hangosbeszélő már a másik vonatot mondta, hogy indul a hármas vágányról. Kiléptem az oszlop mögül, és odaintettem neki barátságosan. Szemlátomást nem örült, hogy lát. De hát ez a hadnagy semminek se tud örülni. Rám meredt kérdőn. Megvontam a vállam, és az elmenő vonat felé intettem. A hadnagy rágcsálta a műanyag szopókáját a szivarjának, aztán a földhöz vágta. Dühösnek látszott. Az is volt.
*
Másnap a bárban tisztogattam a poharakat. Megtörölgettem vagy százszor, hogy szépen csillogjon. Nem olyan szépen, mint egy gyémánt, de azért szépen. Átnéztem rajta, és a kanapét szemléltem, ahol tegnapelőtt a spanyol üldögélt, és zörgött kicsit a gitáron. Aztán elfordultam, letettem a poharat. Zörrent a bejárati ajtó. A hadnagy volt. Most se volt vidám, pedig én tudtam, hogy minden oka meglehetne rá.
– Megfogták?
– Meg. Nem jutott messzire. A kollégák Miskolcon megállították.
– Az jó, tán még a bilincset is visszahozza.
– Ne húzzon már fel megint. Furcsán viselkedett, egy műbőr aktatáskát szedett éppen cafatokra. Amikor megfogtuk nem ellenkezett. Hanem tudja mi az, amit találtunk?
– Nem.
– Gyémántokat.
– Nocsak.
– Bizony. A pesti rablásból származó gyémántokat. Valaki felhívta a kapitányságot, és bemondott egy számsort, csak hat számot. Töprengtünk rajta, mi lehet, aztán kitaláltam, hogy biztos egy vasúti csomagmegőrző száma, meg a kódja. És tényleg. Ott volt, mint a könyvekben. Meglett az egész szajré.
– Remek, a többi már csak papírmunka, igaz?
– Úgy valahogy.
– Volna itt még valami. Maradt egy elvarratlan szál. Volt ugye a lány, akit meglőttek az ékszerüzletben. Az ki volt, tudnak róla valamit?
– Persze. Ő is benne volt. Miért is ne mondhatnám el magának. Most már vége.
– Tudja mit, majd én mondom, maga meg mondja, hogy így volt nem így volt. Nos, a rablás tervezésében részt vett még egy ember. Így nem négyen voltak a rablók, hanem valójában hatan. A négy tettes, meg a lány, meg a barátja. Ő volt a spanyol. Ő találta ki az egészet. Kitervelte, és a lányt is rávette. A testvére adott volt, ahogyan tudom, már csak egy sofőr kellett meg még egy valaki, aki elég vakmerő egy rabláshoz, és elég ostoba ahhoz, hogy azt higgye, sikerülhet.
– Így van, meg is találták, akit kellett. A bátyját megfogtuk egyébként, abban a házban bujkált, ahol a meglőtt zsiványt elfogták annak idején.
– Igen, ott volt. Szóval kitervelték szépen, talán még tényleg osztozni is akartak, de egy kis zavar következett, a fegyveres meglőtte a lányt. Bizonyára véletlenül, megrándult a keze a ravaszon, nem tudott uralkodni az idegein.
– Alighanem, esetleg lehetett volna féltékeny is, korábban ő is ismerte Laurát, de lehetett véletlen, ahogy mondja. Majd kiderül a végére.
– Nos, ezt nem nyelte le a tervező, feldobta a két társát, a sofőrt meg a hesszelőt, ezeket be is gyűjtötték szépen még az elején. Bár ezt lehet, hogy így is tervezte eredetileg is. A szajré a lövöldözőnél volt, aki a spanyol bátyjával beszorult a kőbányai házba. A mi emberünk odament, és kérdőre vonta a fegyverest, aki ebbe majdnem bele is halt, de le kellett lépnie, mert már nagyon szorongatták a rendőrök.
– A bátyja meg lement a földszinti lakásba és ott bújt el. Jó ötlet volt. Alig találtuk meg a sok lim-lom között.
– Kellett valaki, aki elmegy a gyémántokért és elhozza. Nem nagyon mozoghattak. A testvére sérült volt, neki meg visszamenni elég veszélyes lett volna.
– Maga nem is tudja mennyire nem, eléggé rajtuk voltunk.
– Egy fenét, én mindenesetre kapóra jöttem. És még a romantikus érzéseimet is kihasználták. Sokáig azt hittem az emberem nem volt ebben benne, csak a lány miatt teszi, amit tesz.
– A dolgok úgy történnek, ahogy szoktak történni, miért is lenne másként? Maga nem változik Konrád. Talán ha az elején jobban figyel. Esetleg elmondja nekem, vagy valakinek. De nem, majd maga egyedül igaz? Tudja a nagyon ravasz elsősorban önmagát csapja be.
– Igaza lehet, de maradok én már így, ahogy vagyok. Nem jó az a nagy változatosság. Igyunk egyet.
Ittunk. A spanyolt csak a tárgyaláson láttam. Szemlátomást nem örült nekem. Hát én se neki.