Jankó bá, a meghatározhatatlan korú, de legalább határozottan koszos aluljárólakó a szokott helyén üldögélt. A hátsója alatt szétlapított kartondobozokra terítve egy valószínűtlenül mocskos paplan, a hátára terítve egy hasonlóan rég mosott pokróc. Abba burkolózott, ahogy az elmaradhatatlan flakonos bort dajkálgatta az ölében. Ahogy megláttam, automatikusan beletúrtam a zsebembe. A maréknyi aprót számolatlan nyomtam reszkető tenyerébe, ahogy elmentünk mellette.
Mikor kiértünk az aluljáróból, csak akkor kérdezte meg szívem legszebbik tündérkirálynője:
- Miért adtál neki pénzt? Nem is kérte… Csak akkor nyújtotta a kezét, mikor előkotortad az aprót.
- Neki mindig adok. Létkérdés. Az öregnek muszáj adni, hogy ki ne találjon józanodni.
- Tán rendelet van rá, hogy mindig részeg legyen?
- Az nincs. De hallottad hírét például a Wáberer Filléresnek?
- Nem, de hogy jön ez ide?
- Elmesélem. Nem tart sokáig. Amíg hazaérünk, pont a végére érek.
És belekezdtem:
A Wáberer Filléres, azaz a Wáberer -féle kocsma nagyhírű intézmény volt a maga idejében, múlt század harmincas éveiben, Erzsébeten. Egyrészt, a környéken az volt a legolcsóbb - és épp ezért a legnépszerűbb – piálda, másrészt a kocsmáros, Wáberer János maga is nevezetes figura volt. Jó kedélyű, vidám fickó, aki szeretett együtt iszogatni a vendégeivel és sosem tagadott meg tőlük egy kis hitelt, ha kifogytak a fillérekből.
A tulaj már kora hajnalban nyitott. Tehette, ugyanabban az épületben volt a lakása, amelyikben a kocsma. Tartozott még a házhoz, egy jókora udvar, ott állatokat tartott, csirkét, kacsát, ilyesmit. És persze a pince, a ház alatt, ahol a borokat, pálinkát tárolta. Szép nagy pince volt, eredetileg is borpincének szánhatta az építő.
Kotáber néha el is gondolkodott azon, hogy odalent is kikéne alakítani egy kisebb termet a vendégek, lenne hely bőven, de valahogy mindig elmaradt a kivitelezés. Kezdetben pénze nem volt hozzá, később meg kedve.
Nagyon jól megvolt ő, ahogy volt. naphosszat tett-vett a pult mögött, rajta tartotta szemét az alkalmazottakon. Mindig dolgoztak nála ketten-hárman. Egyedül nem tudta volna vinni a kocsmát, pláne nem nyáron, mikor még az udvarban, a tyúkoktól elkerített kerthelység is üzemelt. Kellett valaki, aki főzött – mert kaját is lehetett kapni nála –, meg aki kihordta az ételeket, italokat az asztalokhoz, míg ő, mint a pult ura és császára, mérte a feleseket, deciket.
Csak néha hagyta oda a Fillérest, amikor leruccant vidékre az „őstermelőkhöz” – ahogy ő mondta. Nem szerette pesti nagykereskedőktől beszerezni az italokat, inkább maga járt utána vidéken, hogy mi kerüljön a kocsmába. Így olcsóbb is volt, meg mulatságosabb is. Volt ugyan egy-két biztos helye, borosgazdák meg pálinkafőzdék, de mindig utánanézett új ajánlatoknak is. Végigkóstolta a kínálatot, ahogy illik és ha megfelelt, hát rendelt is. Általában két-három nap után tért haza, addig a Fillérest az unokatestvérére hagyta, annak is volt kocsmája, csak a Franzstadtban. Az néha át-átugrott, hogy a körmére nézzen az alkalmazottaknak, míg a főnök odavan. De sose volt semmi nagyobb hézag.
Máskor meg ő helyettesítette kicsit a franzstadti rokont, mert az is maga is vidékre járt italért. Majd a Zwacknál veszi, vagyonokért!
Így éldegélt komótosan magában. Néha, munka közben ő is belökött egy pohárka szilvát, azt különösen szerette. Vagy kettőt… Esetleg hármat. De csak módjával! Sosem a részegségig. Részegen nem lehet kocsmahivatalt igazgatni! Csak annyit, hogy meglegyen az a kis spicc, az a kis hangulat. Szerinte kerek volt a világ, idilli és gyönyörű. Valóságos paradicsom. De ebben a paradicsomban is megjelent a nő, mint Éva abban a bizonyos másikban…
A szomszéd utcában lakott egy örvegyasszony. Fiatal özvegy volt, úgy a harmincas évei közepén járhatott. Férjétől, aki szabómester volt, megörökölte a műhelyt és mivel ő is értett a mesterséghez, meg volt két jó segédje is, hát megélt szépecskén. Nem is lett volna semmi gondja-baja, eltekintve két apróságtól. Az egyik nem is volt olyan apróság, a tizenhat éves fia, aki már majdnem elérte a két méteres magasságot. Derék legény volt, akkora izmokkal, hogy egy bokszbajnoknak a becsületére válhattak volna. Mondogatták is róla, hogy ilyen a Jóisten, ha valakit valamiben megrövidít, hát megtoldja a másik dologban. Mert a legény esze viszont kissé rövidre sikerült, vagy, hogy egészen konkrétan fogalmazzunk: olyan lüke volt, hogy ha Bálám szamarának szobrot akart volna állítani valaki, hát biztos az ifjú Fecót választja modellnek.
Volt is vele baja az asszonynak. Nem mintha nem engedelmeskedett volna mindenben az anyjának. Első szóra ugrott, ha az imádott mama ráparancsolt, hogy végezzen el valami feladatot. Az már más kérdés, mi sült ki a dologból. Mert amit el lehetett baltázni, azt ő lelkes és ostoba vigyorral a kerek, ártatlan képén el is baltázta. És türelmesen tűrte a letolást, időnként még az anyai pofonokat is. Bár azokból nem sok jutott ki neki. Sára nem szerette bántani, de néha elszaladt a keze. Mint a Fecóé, ha a többi jorabeli srác ugratta. Ez se sűrűn fordult elő mert a környékbeli fiúk gyorsan megtanulták: a lüke Fecó, békés természete, meg minden hülyesége ellenére, nagyon tud verekedni. Ráadásul olyan ereje volt, mint egy külön9sen kigyúrt bivalynak.
Sára körül is minden rendben lett volna, a műhelye ment, szépen megélt belőle a gyerekkel, a segédek se panaszkodhattak.
Csak hát…
Mindig ez a nyavalyás „Csak hát”. Ez okozza folyton a bajt.
Sára, aki messze nem tartozott a kiaszott, összeszáradt korán vénülő özvegyek közé, szívesen látott volna egy új férjet a háznál. De nem is az volt a lényeg, hogy férfi legyen a háznál, inkább az ágyába kívánta, de nagyon. Elég mutatós volt ahhoz, hogy megakadjon rajta a férfiak szeme és elég pénzes, hogy jó partinak számítson. Akadt is mindig a háznál udvarló… Némelyiket az ágyban is felpróbálta, de elégedett egyikkel sem volt. Amelyiknek volt valamilye a bukszájában, annak nem sok akadt a lába között, amelyik meg kellően fickós volt, az meg nála szerette volna az üres bugyellárisát megtölteni.
Ingyenélőt nem akart a házhoz venni, csak, hogy legyen otthon kandúr. De a százpengősökkel vastagon kibélelt kappanoktól se kaphatta, meg amit akart.
Az egyik barátnője, Rozi néne, aki a környéken a vén boszorkány és kerítőnő közötti átmenetet képviselte, hívta fel a figyelmét Wáberer Jánosra.
- Szép, nagy, döher ember – mondta. – Némelyik régi pincérlánya tudna mesélni a természetéről is. Mert az van neki, jó nagy. Meg ott az a Filléres-kocsma is… Nem filléreket hoz az, hanem bizony pengőket, de jó vastagon. Miért nem kezdesz vele?
Na, most, hallottak olyanról, hogy egy szemrevaló és okos nő meg akart szerezni magának egy férfit és nem sikerült neki? Nemigen fordult elő ilyesmi a világtörténelem feltalálása óta, legfeljebb hitbéli okokból, esetleg, ha a pasi a saját neméhez vonzódott. Ezúttal egyik eset sem áll fent, tehát a derék Wáberer máris elveszett embernek számított. Fél év sem telt el, esküvő lett a vége. Itt akár hepienddel véget is érhetne a történet, boldogan éltek, míg meg nem haltak, meg hasonlók. A derék kocsmáros csekély bonyodalom után feleségül vette a szép szabónét, igazi békebeli, fekete-fehér magyarfilmre kívánkozó sztori. Wáberert játszhatta volna Kabos Gyula, hogy humor is legyen a vásznon, a szép szabónét Darvas Lili, akkor még nem ment ki Molnár Ferenccel Amerikába.
De ez a külvárosi legenda nem lett mozisiker.
Még siker se.
Mert mindig az a „ha”…
Ha azon az estén Fecó nem ejt le egy egész rekesz porter sört a pincében és a jó anyja nyakon nem cserdíti, nem lett volna legenda az ügyből. De a baj megtörtént…
Mondta is Wáberer, hogy nem kéne verni a gyereket. Az asszony is tudta, bánta ő is a pofont, mert hát: a Fecó nem akarta. Csak így sikerült.
A másik pofon is remekül sikerült.
Amit Wáberer kapott. A jobbkezes nagyobb lehetett, mint amit Max Schmeling vitt be Joe Luisnak 1936. június 19-én New Yorkban. Akkor a Barna Bombázó a ringben hanyatt fekve a fejét rázta, hogy a szörnyű álom kizsibbadjon a fejéből.
Wáberer nem rázogatta a fejét. Ő egyszerűen beverte az egyik hordóba. És feküdt csendesen… Csak azért, mert szóvá tette, hogy Sárának nem kellett volna nyakon vágnia Fecót, bánja a fene a sört.
Fecó úgy vette, hogy az ő új apja most bántja a mamát, hát ütött. Amekkorát csak ő tudott.
Sára a férje fölé hajolt, a lélegzetét meghallgatni. Nem hallott semmit.
Az asszony világa egy pillanat alatt dőlt össze. Az imént még boldog feleség volt, most meg… És mi lesz a Fecóval? Becsukják!
Ha fia nem is tartozott az elmebajnokok közé, Sára agya gyorsan járt. Gyilkosság csak akkor van, ha holttest is van. Holttest pedig nem lesz!
Ott az a fene nagy hordó kisüsti… Az hatvan fokos. Jó tartósító…
És van itt üres boroshordó is…
- Segíts már – rivallt Fecóra.
Irányításával a srác kiszedte az egyik hordó fenekét. A még meleg holttestet Fecó belegyömöszölte a hordóba, aztán számolatlanul hordták és zúdították rá kancsókból a másik hordóból lefejt kisüstit. A szesz hamarosan ellepte a kocsmárost. Megemelte a testet, az arccal lefelé lebegett az italban. Nagy nehezen beszorították, aztán Fecó visszaütötte a hordó tetejét. Leszigetelték, aztán addig töltötték bele a pálinkát, amíg fért. Aztán dugót a lyukba! Le is szigetelték, viasszal.
Így nem fog szaglani…
Nem is szaglott az…
Eleinte, míg kérdezgették a vendégek, hogy hol van a Wáberer, az asszony azt mondta: vidéken áruért. Fecó semmit nem mondott, szigorúan meghagyták neki és ennyi még tőle is telt. Utóbb még az asszony érdeklődött Wáberer unokatestvérénél a Franzstadtban, hogy nem tud-e valamit a férjéről. Az persze nem tudott. Mikor legközelebb vidéken járt, körbe érdeklődött az „őstermelőknél”. Azok se tudtak semmit.
És itt talán vége is lehetett volna a történetnek, ha…
Ha nem jön közbe a háború. De leginkább a vége. És vele az oroszok…
Mikor bejöttek Pestre felszabadítani, mint a világ minden katonája, olyan helyeket láttak célszerűnek megszállni, ami nem túl rizikós – hiszen ki akar meghalni a háborúban – és esetleg valami kis haszon is van rajta. A Wáberer Filléres pincéje pont ilyennek ígérkezett…
De arra a legedzettebb – és legrészegebb - hadfi sem számított, hogy mikor beverik egy szép nagy hordó tetejét, az italból egy sápadt képű, nagydarab férfi emelkedik ki és kérdi tőlük: mi a bánatot keresnek ott. A három muszka nem volt ijedős legény, a fegyverük után kaptak. Aztán el is engedték. A pálinkaszagú kísértet kiröppent a hordóból és úgy kapkodta a harcedzett férfiak kezéből a fegyvert, hogy még a ravaszt se volt idejük meghúzni.
Miután látták, hogy itt bizony túlerő esete forog fenn – és nem az ő oldalukon – gyorsan olajra léptek.
Wáberer utánuk tántorgott, ki a világba.
És azóta járja nyughatatlan útját, mindig részegen, mert annyira még tud gondolkodni, hogy tudja: őt a szesz tartósította. Ha egyszer majd nem itatja át minden porcikáját… Hát… Megnézheti magát. Ha még tudja.