fejlec-foto

A dal madárrá avat.” – írta Weöres Sándor, s valóban, a jó vers felemel. Küldetése a hétköznapi pillanatok különlegessé tétele. A vers élni segít. Felgyorsult, kapkodó életvitelünk során kellemes és különleges, szinte katartikus élményt nyújtó mozzanat kell, legyen a versolvasás. Véleményem szerint költőként igyekezni kell feltölteni a megfáradt olvasót. Értéket kell teremteni, és nem szabad azt éreztetni, hogy a vers egy titkos kódrendszer, amit csak a kiváltságosok érthetnek, élvezhetnek. A mintegy ars poeticaként született versemben írom: „…legyen a vers menedék / láthatatlan ölelés / bárki otthona.”. A kötött formáktól csak alapos indokkal szeretek elszakadni (hiszen legelőbb minden verset énekeltek, s a ritmus, a zeneiség igen fontos számomra is); akkor írok szabad verset, ha a mondanivaló mélysége, stílusa megkívánja azt.

 

„Levél a távolból”

nem, ne várd tőlem, hogy
a jótékony feledés nehéz
palástjában tündököljek
nem vagy isten
nem tudsz kiűzni ez online 
Paradicsomból
ahol mindent eltűrtem, hogy
utolérjen néhány meghitt pillanat
nem, emlékeidből nem tudsz letiltani
mert örökre bevéstem magamat
kissé kényelmetlen volt
de minden perccel könnyebb lett
s nincsen lélek nélküli ember
ezért beléd fog hasítani a felismerés
mozdulatlan is meginduló vággyal
hogy kiemelj a vitrinből mint 
múltad bizonyítékát mikor még 
mindketten jókat nevettünk
nem, én akkorra már valaki más
helyett sem leszek újra melletted
mert most indul minden kívüled
számodra ismeretlen irányba

Magyar nyelv és irodalom szakos tanárként végeztem Szombathelyen, az ezredfordulón.  Nagyszerű tanáraim, mentoraim voltak, már a középiskolai évek alatt jelentek meg írásaim regionális újságban (elsősorban versek, interjúk, riportok, de zenés színdarabot is írtam, rendeztem). A gyakorlati időmet a szolnoki Jászkunság irodalmi és művészeti folyóiratnál töltöttem. A következő évben elnyertem a „Ki viszi át a Szerelmet?” Nagy László Irodalmi és Művészeti Alapítvány kuratóriumi díját. Az Alapítvány jóvoltából ismerhettem meg személyesen is Ágh Istvánt, a Nemzet Művészét, Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költőt, írót, műfordítót, Nagy László öccsét. Ez a találkozás meghatározta a későbbi életpályámat. Ekkor döntöttem el, hogy irodalommal szeretnék foglalkozni, és magyar szakra fogok jelentkezni. Később, hallgató koromban közölték a tanulmányaim, recenzióim, hamarosan irodalomtörténeti rovatot is vezettem egy egyetemi lapnál. A diplomamunkámat Pilinszky János lírájáról írtam, s a költő barátja, dr. Jelenits István piarista szerzetes, teológus, író, magyar- és hittantanár, irodalomtörténész volt a konzulensem. A tanári diploma megszerzése után tizenöt évig tanítottam, de továbbra is publikáltam (pl. esszét roma irodalomról, könyvfejezetet 1956 költészetéről). Verseim is jelentek meg egészen fiatal koromtól kezdve, pl. a Magyar Naplóban is. Az elmúlt években a fő tevékenységem egy meseregény-folyam megírása („Lórika kalandjai” és „Lórika kalandjai Magyarországon”) és a köré szerveződő weboldalak valamint szövegértési feladatsor kidolgozása volt. Jelenleg a sorozat harmadik részén dolgozom, illetve épp most kerül nyomdába az első rész angol nyelvű kiadása. Meseregényeim számos általános iskolában használják ajánlott olvasmányként.

 

Vissza