fejlec-foto


Lelesz István - A messiások

2.rész

IV. fejezet

Az volt a furcsa, hogy ahány telefont megpróbált eladni az, tehát – mesélte Tibornak a kikért sörök között- a csomagolásból kivettem a készüléket, beletettem a kártyát, és semmi, tök halott. Semmi. Se jelzés, se hang, semmi. Aztán az egyik vevő kezébe került a döglött műszer, és azonnal működött. Működött minden, probléma nélkül. Meg is vette. Később egy másik vevővel is kipróbáltam. Ugyan az. Nálam nem, náluk működött. Nem értem mi ez. Tibor, mintha értette volna a dolgot, hümmögött egyet, majd még egyet. Aztán hallgattak. Nem is szóltak többet. Megitták a sörüket és csendben hazamentek. Otthon ugyanúgy, mint az üzletben, ami elektromos készülékhez ért, az attól kezdve nem működött. Nagyon zavarba jött. Másnap be se ment dolgozni, beteget jelentett. Feküdt az ágyán a néma csendben –se rádió, se tévé, se semmi. Mi lesz így? Így marad vagy elmúlik? Vegyen be aspirint?
Később lement sétálni. Nem volt kedve beülni sehova, csak vitette magát a lábával. Nézte a lepusztult, koszos város ablakait, ereszeit. Sok volt a galamb, idegesítette azóta, hogy látta a tévében, hogy mennyi fertőzést hordoznak. Egyszer csak a lába előtt egy döglöttet vett észre a járdán. Gondolta kikerüli, de inkább a lábával arrébb tuszkolta. Érezte és látta, hogy a madár – robbanás szerűen – életre kel, majd hirtelen a magasba repül. Szinte kővé meredt. Mi ez? És akkor eszébe jutott a légy.

 

V. fejezet

Dögöket keresett. Éjszaka lopakodva, külváros kerületeit járva kereste, kutatta az elhullott, elütött állatokat. Az orra után ment. Elég jól kifejlesztette. Megérezte messziről. Az autóbusz által eltaposott, a villamos kerekei által kettévágott kutyákat, macskákat. Mind életre keltette. Ahogy hozzájuk ért, azok felpattantak és hihetetlen energiával elrohantak.
Most már csak ezzel foglalkozott. Nem dolgozott (úgy is kirakták), ment, megpróbálta még egyszer, de a telefonok a kezében nem működtek. Kollégája, a Sanyi észre is vett valamit (olyan furcsán nézett). Úgy hogy nem ment be többet. Maja megnőtt, szakállat növesztett. Mivel nem dolgozott, pénze (az a kis megtakarított, amit arra tett félre, hogy majd nyaralni megy Görögországba- apadni kezdett. Úgy hogy enni is alig evett, a kocsmába nem járt, le is fogyott.
Így telt el három és fél hónap. Ekkor ötlött fel benne, hogy mi lenne, ha a kapott képességét – amit magában „visszahozásnak” nevezett, de igazából nem firtatta, nem boncolgatta, eredetét, miben létét- elfogadta. emberen is kipróbálná? De, hogyan lehetne úgy megpróbálni, hogy ne legyenek szemtanúk? Képességét nem merné felfedni. Ezen jó sokat töprengett – legalább lefoglalta unalmas napjait, míg az estére várt. Gondolta, bemegy egy kórház bonctani osztályára, hátha. Meg is próbálta, de ott mindig nyüzsögtek az ápolók, hullaszállítók, gyanúsan méregették is, mikor ott őgyelgett. Nem tudott halotthoz férkőzni, így le is tett arról, hogy visszahozzon valakit. Embert.

 

VI. fejezet

Tibor jött fel hozzá. Látszott a szemében a nem értés. Hozott két sört, próbálta lecsalni a kocsmába, próbált beszélgetni, de hamar elment – valami bajt sejtett. De mondott valamit arról az angyalföldi pasiról, aki a készüléket kézrátétellel javítja, már erről beszél az egész város. Hát, csak el kéne vinni hozzá a rádiómat, vagy a TV-t –gondolta Kálmán, csak jobban telnének a napjaim. El is határozta, hogy vasárnap elmegy az elektromos gyógyítóhoz.

 

VII. fejezet

Éjszaka a szokásos dögkeresésem közben Kőbányán kóboroltam. Sehol egy elhullott állat. Egy koszos, vedlett csavargót vettem észre az egyik ház kapualjához kuporodva, kartonpapírokba burkolózva. Aludt, részeg volt és nagyon büdös. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam egy követ, jó nagy utcakő volt, éreztem a súlyát. Körül néztem, senki. Fogtam a követ és amilyen erővel csak tudtam, lecsaptam vele, ahol a fejét sejtettem a papírok, rongyok között. Éreztem a csontok repedését, a hús hasadását, a vér szagát. De nem jó helyen találtam. Felüvöltött és föl akart kelni. Újra lesújtottam. Fejen találtam. Mint egy tojás szakadt be. A lágy részek kifröccsentek. Elhanyatlott, görcsös mozdulatlanságban. Néztem, vártam, csend. Nem hallott meg senki? Kavargott a gyomrom, öklendezni kezdtem, az erőlködéstől könnybe borult a szemem. Reszkető kézzel eldobtam a követ, majd ugyan azzal a mozdulattal megfogtam a kezét. Abban a pillanatban a vére, a nedvei, agya el kezdett visszaáramlani, majd hirtelen felpattant és rám nézett. Akart valamit mondani, de valami nyöszörgésig jutott. Rémült szemei majd kiugrottak. Szinte megdermedtünk mind a ketten, aztán robbanásszerűen elrohant. Vissza se nézett. Hát működik emberen is – gondoltam, könnyeimet leküzdve.

 

 

Vissza