fejlec-foto


Bemutatkozik Kis-Tóth Gyula

Az igazat megvallva, nem szeretek magamról beszélni. Nem, mintha ne lett volna érdekes vagy éppen izgalmas életem, de szívesebben mesélem Helen Keller vagy épp Jonathan Wild történetét. Jobb szeretem kalandok közé szólítani az olvasó fantáziáját, csodával elvarázsolni vagy egy elszomorító sorssal megríkatni. Egyszer talán mérvadóvá válik honnan jöttem, de most talán fontosabb egyelőre az, merre tartok, mi a célom mind ezzel. Fiatalabb koromban meg akartam váltani a világot, ma már tudom, hogy ez nem lehetséges, legalábbis az egész világot bizonyosan nem vagyok képes egymagam megváltani, de az individuumot ettől még okíthatom, nevelhetem. Középiskolában rengeteg zenét és szöveget írtam. Ezeket visszahallgatva, visszaolvasva mindig az jut az eszembe, talán akkor nem is azért születtek azok a darabok, hogy megváltsák a világot, sokkalta inkább, hogy jobb belátásra bírjanak engem, a 29 éves tévelygő lelket.
Lehet-e bölcsebb egy 14 éves, mint egy majd harminc?
Azt kell mondanom, igen! Az ember folyamatosan változik, alakul, akár a csobogó patak medre vagy a szélfútta dűnék a sivatagban. Minden nap új lehetőség s minden nap egy új Én. Egy dolog viszont azóta sem változott. Nem bírom megállni, hogy a magamból kiadott érzelmek, ne rejtsenek tanulságot, bölcsességet, ne mutassanak valamiféle irányt.

A boldogság kékmadara

Hol röppen görbe förgeteg,
Mi tétlen társ a por.
Én vélt veszélytől rettegek,
Miközben illa kor.

Ó, mi gyűl a táv belopva?
Nyelve éles, szeme szén.
Megpihent koszt felkavarva,
Sompolyogva lép felém.

Várva várja vájt vágánya,
Lesve telepedne rám.
Belzebubja, csúnya kucsma
Eltakar mi szép talány.

 Lelkemen merengve keres,
Mit vehetne tőlem el,
Karma marja, mancsa heves.
Kétely nélkül tüntet el.

Tekeredik, csavarodik,
Heteken át meg sem áll.
Nyakamköré gabalyodik,
Nem oly selymes, mint a sál.

Fojtva fonnyad mind a remény,
Messze szállnak álmaim,
Pihe létem egyre kemény,
Nincsenek is vágyaim.

Mi az ottan, a távolban,
Mit csillanni lát a szem?
A didergő déli bábban
Van valami, úgy hiszem!

Jaj, elillant, messze repdes,
Mintha szél szorítaná,
Alig tetszik, még oly csendes,
Téridőt hajlítaná.

Amott másik harcra éhes,
Vérmes ajkát tátaná,
De nem rest, a légi fényes,
Rögvest megtanítaná.

Szárnya penge, nyaka nyíl,
Megfeszül, mint a damíl,
Tolla ékes, égen él,
Ím a Nappal táncra kél.

Hussan innen, cserren ottan,
Fészkel fúva fejtetőn,
Csőre bökve, ej, de koppan
A drákói rút fedőn.

Csenve lesem, amin’ cserkész,
Űzi már sötét vadát.
Fú, de szítja, lángol a vész,
Híja ördögnek hadát.

Összecsapnak nagyhatalmak,
Komor setét és a fény,
Gyűzi az, ki tűz ki várnak
Zászlaját a szép erény.

Tűnő türkiz éjszakába
Néma kongó csillanás.
Korom karom keresztfába,
Féltett létnek áldozás.

A csend tétlen éterébe,
Ének villan, hí a hang.
Dalba rejtett hős kegyébe
Fogad, szól a szent harang.

Akár az ég, tiszta lénye,
Tündökölve csalja el.
A csúf métely, kénje kénye
Foszladozva elszelel.

A pirkadat ím ragyogva,
Fölfedé a menny hozót,
Ki oldja fel szárny csapódva,
Kín érből fakadt folyót.

Ne félj lenni, menni, tenni,
Míg nem ér a kínhalál.
Ne tessél hát elfeledni,
Búban eképp elmerengni:
Él a boldog Kékmadár!
„Szólt a Holló: ’’Soha már!’’”

Nem hiszem, hogy bölcsebb vagy okosabb lennék bárkinél is, de ha engem képes jó útra terelni a 14 éves önmagam, én is képes lehetek átadni másnak a tudást. Persze ez a tudás nem tankkönyvként érkezik, nem szájba rágom a hibákból levonható konkluzív megoldást, csupán egy utat mutatok, melyre az olvasással rátévedve az ember többé válhat, elgondolkozhat, s mindeközben elszakadhat a sivár, unalmas hétköznapoktól.

Legyen az vers, novella, vagy épp egy folyammá terebélyesedő regény, én mindben benne leszek, s mindben ott lesznek az általam elkövetett hibák és a belőlük levont következtetéseim! Hogy egy 14 éves fiút idézzek:
„Merj hibázni, hisz az élet erről szól,
Hogy tanulj meg tanulni a hibákból!”

 

Vissza